08/12/2024
Az utolsó Karácsony
Rossz érzése volt, amikor kibontotta a géppel címzett levelet. Amikor a borítékból a földre hullott a két ropogós ötezres, megint erőt vett rajta az, az erős, szúrós fájdalommal járó szívdobogás, ami az utóbbi napokban, olyan ijesztően sűrűn jelentkezett.
Nehezen hajolt le érte. Leült, és olvasni kezdte a rövid levelet.
„Bocsáss meg Anyuka, de most sem jött össze a dolog, sajnos Péternek halaszthatatlan elfoglaltsága jött közbe, így idén sem tölthetjük együtt a Karácsonyt…”
Mária néni óvatosan az ölébe ereszt***e a levelet, és észre sem vette, hogy ideges ujjai összevissza gyűrték a hófehér lapot.
Hátát nekifeszít***e az egyenes támlájú régi, faragott széknek, száját összeszorította, szemeit behunyta. Sehogy nem jöttek a megváltó könnyek, már nem tudott sírni.
Csöndben, egyetlen zokszó nélkül, csak befelé sírt. Aztán erőt véve magán, végigolvasta a levelet, egyszer, kétszer, háromszor.
Nehezen állt fel a székről, már nagyon beteg volt. Nem írta meg a gyerekeknek, hogy milyen rossz az állapota, dehogy is rémít***e volna őket halálra, van nekik gondjuk éppen elég.
Az építkezés, a sok munka, meg bizony a háromszáz kilométeres távolság, ami elválasztotta őket, az apró kis falucskát, a fővárostól.
- Még jó, hogy nincs semmi bajuk, legalább nekik nincs - nyugtázta magában.
Rápillantott a feldíszített kis karácsonyfára. A kertjében nevelte fel, nagyon nagy gonddal, a szíve szakadt meg, amikor kivágta, de megt***e, hiszen Őértük t***e meg.
Tekintete rátévedt a fa alatt elhelyezett kis csomagokra. Előre odakészít***e, hogy erre se legyen gondja. Péteré, Éváé, és Kispetié.
Mikor is látta utoljára? Hat hónapja, vagy talán már nyolc is eltelt amióta találkoztak. Milyen nagyfiú lehet már…
- Tiszta Péter, mintha őt látná kicsi korában - nézett meghatódva a kis aranyozott keretbe foglalt családi fotóra.
Huncut fekete szemek, és azok az aranyló göndör fürtök, mint egy kisangyal.
- Nagymami! Ugye, eljöhetek majd máskor is hozzád, hogy és együtt szedhessük újra a cseresznyét a fáról - kérdezte a legutóbbi látogatáskor. Milyen aranyos volt, milyen kedves…
Megigazította a váza alatt a keményre vasalt hímzett terítőt.
- Milyen szép - gondolta -, még Éva is megcsodálta. Két hónapig hímezte neki a garnitúrát, sietett, hogy Karácsonyra készen legyen vele. Sokszor abba kellett hagynia, gyakran elzsibbadtak az ujjai, és az a szörnyű, szorító érzés, jaj, csak az ne, csak az ne jöjjön újra!
Kicsit elbóbiskolhatott, mert teljesen besötétedett már. Odacsoszogott a fához, felkattintotta az apró kis égőket. Bekapcsolta a régi lemezjátszót. A recsegő lemez hálásan dúdolta a „Csendes éjt”. Gyufa után nyúlt, meggyújtotta a vékony viaszgyertyát.
Sokáig mereven nézte az ingadozó kis gyertyafényt, s közben arcát, megváltó, forró könnyek öntötték el. A magány könnyei voltak ezek, élete utolsó, szívszaggató, fájdalmas könnyei…
Úgy halt meg, ahogyan élt, csöndesen, és magányosan.
Egyetlen hang siratta csak Mária nénit, az elakadt, régi, recsegő lemez hangja, s mintha azt ismételgette volna, hogy; - nem ezt érdemelted, nem ezt érdemelted…
(Írta: H. Gábor Erzsébet)
