02/09/2022
KASSÁK LAJOS: Egy ember élete 9.
Nyugat, 1931. 22. szám.
„Ha egyszer kimondhatnám azt, ami bennem van!
Az embert és a sorsát.
Az embert, aki egy a világgal.
Ha egyszer kimondhatnám magam, aki egy vagyok az emberekkel és egy vagyok a világgal."
Anyám szólt be az ajtón. A postás állt kint a konyhában, ajánlott levelet hozott a számomra. Ez még sohasem történt meg velem. Ajánlott levél? Ki akar nekem olyan komolyat mondani, hogy ajánlott levélben küldi el azt hozzám. Valami csomagfélét is hozott a postás.
– Mi az? – kérdezte Anyám és bejött velem a szobába.
Mind a két dolgot a Renaissance szerkesztőségéből kaptam. Elküldték az új lapszámot, a levelet pedig a szerkesztő írta. Azt írja, hogy a verseimet megjelentette s örül neki, hogy egy kiváló, új tehetségnek ennyiben a segítségére lehet. S még mást is írt, szép, meleg szavakkal s olyan bizalmasan, mintha a barátja lennék: kéri, hogy továbbra is dolgozzam a lapba s így fejezi be: üdvözli őszintén nagyra becsülő híve: Zigány Árpád.
Fordult a világ kereke. Előbb még fuldokoltam az iszapban s most érzem a friss légáramlatokat, mintha valahol kint a szabadban egy zöld domb tetején állnék. Kinyitom a lapot, öt versem van benne. Alig akarok hinni a szemeimnek. Finom papirosra nyomtatott szép lap, olyan mint a Nyugat, vagy talán még szebb. S mind komoly, jelentős nevek, akik írnak bele. De most valami kellemetlent veszek észre. A szerkesztőség néhány sort írt a verseim elé és ez őszintén rosszul esik. Az olvasók figyelmét fölhívják a versekre s megírják, hogy a költőjük huszonhárom éves, fiatal vasmunkás.
Jolán közben felébredt s most halkan kérdezi:
– Mi az, Kasi, mit kaptál?
– Megjelentek a verseim a Renaissance-ban és egy levelet kaptam a szerkesztőtől.
Kíváncsi volt rá, odavittem és megmutattam neki.
– Óh, milyen boldog vagyok! – mondta. – Látod, egyszer mégis másképpen lesz.
– Nem tudom, miért írták oda, hogy huszonhárom éves vasmunkás vagyok.
– Azért, mert ilyen szép verseket írsz.
Elkeseredetten feleltem:
– Ha olyan szépek lennének a verseim, akkor nem kellett volna odaírni, hogy huszonhárom éves vasmunkás írta őket. Ezzel valószínűleg azt akarták mondani: tessék elnézni neki a dolgot, hiszen csak egy huszonhárom éves vasmunkás. Pedig vagy jók ezek a versek, vagy nem jók. Kinek mi köze van ahhoz, hogy én mi vagyok. Ha nem jók, akkor ne közölték volna le s ha jók, akkor ne mentegetődzenek miattuk.
– Nem mentegetődznek, hanem dicsérnek téged.
Anyám is egy nézeten volt Jolánnal, de az én számomra ez nem jelentett semmit. Megbántottnak, lenézettnek éreztem magam. Ilyen volt az én szocialistaságom. Se kegyelmet, se elnézést nem kérek senkitől. Ne gyámolítsanak, hanem becsüljenek meg. Sohasem képzeltem el magamról, hogy zseni vagyok. Más fiatal költők ezzel hencegnek és ezzel mentegetik a hibáikat, én fütyülök az ilyesmire. Én másképp látom a dolgokat, amit csinálok, azt becsületesen megcsinálom s vagy megérdemlem a megbecsülést, vagy dobjanak a fenébe.
Megint a múltam, megint ezt olvassák a fejemre. Pedig én nem szégyellem magam azért, hogy az Apám szolga és az Anyám szolgáló. Nem here emberek azok, akik miatt szégyellnem kellene magam. Az egyik orvosságot kever a betegnek, a másik kimossa a szennyest, hogy tiszta, egészséges ruhákban járhassanak az emberek. S eddig én is megszolgáltam a kenyeremet. Tíz és féléves koromban már inas voltam, akkor, amikor más, sok gyerek még boldogan aludta reggeli álmát, én fáradtan és éhesen szaladtam a műhelybe, odaálltam a fújtató elé, ütöttem a tüzes vasat, kalapáccsal, reszelővel, vésővel és mindenféle szerszámokkal dolgoztam és estére elfáradtam, mint a barom. És hajnalra újból az egészet. És dolgoztam a házak tetején, hídépítéseknél, kazánokat szegecseltem, emelődarut vezettem, fúrtam, faragtam, építettem s aztán elindultam csavarogni, hogy megismerjem a világot. Aztán verseket írtam, nem azért, mert szép és könnyű verseket írni, hanem azért, mert tele vagyok nyugtalanságokkal, azért, mert olyan gondolatok és érzések vannak bennem, amiket pontosan összekeresett szavaimmal ki kell mondanom magamból.
Miért akarnak hát elnézők lenni hozzám, miért akarnak nekem megkegyelmezni?!
Jolán nem tudja megérteni az okoskodásaimat és nem tudja fölfogni szomorúságom értelmét. Örül, úgy örül, mintha valami kincset találtunk volna.
S lehet, hogy ez az öröm halálos betegségéből most a gyógyulás felé segítette. Ezektől a pillanatoktól kezdve szemmel láthatóan összeszedte magát. A téglák még két napig ott voltak az ágy lába alatt, az orvos még kétszer ellátogatott hozzánk, s aztán Jolán kikelt az ágyból, soványan, mint a lázár, de a szemei már égtek, öröm és bizakodás volt bennük.
Hiába, hogy elkeseredtem. Verseim megjelenése végeredményben mégis jól hatott rám, nagy lökés volt ahhoz, hogy egy lépéssel megint továbbjussak. Írtam, mert úgy éreztem, hogy van valami értelme annak, hogy írok. Már voltak gondolataim az emberi élet céljáról s a művészet jelentőségéről. Azért írtam, mert ki kellett mondani azt, ami bennem van, de azt is tudtam, csak akkor van értelme az írásnak, ha eljut az az emberekhez, ha az a fájó és magányos lélek, ami én vagyok, irodalmán át társakat talál magának. Mert érzem, egyre inkább érzem, hogy társtalan s a társtalanságban szenvedő ember vagyok én. Ha kimegyek az utcára, oda, ahol ezren és ezren sürögnek-forognak – egyedül vagyok; az egyesületben, a kocsmában, a kávéházban – egyedül vagyok. De ha leülök írni, előttem van a tiszta, fehér papiros, jólesik a simítása, jól esik a fehér fény, ami kiárad belőle s a tér benépesedik körülöttem emberekkel. Olyan emberekkel, akik hozzám hasonlóak, szeretnek engem és én is szeretem őket. Akármiről írok, alapjában véve mindig az emberekről és az embereknek írok. És nem tudok úgy örülni az írásaimnak, mint ahogyan a többi fiatal költők. Fölolvassák előttem a verseiket és én látom, hogy az arcuk sugárzik és el vannak telve valami részemre fölfoghatatlan boldogsággal. Sereg fiatal költőt ismerek s ők mind mások, mint amilyen én vagyok. Csak úgy tengek-lengek közöttük. De mit is beszélhetnék velük? Ők örülnek, ha két rím szépen összecseng, ha a soraik pontosan elskandálhatók – nekem ez nem öröm, nem tesz kíváncsivá és nem elégít ki.
Ha egyszer kimondhatnám azt, ami bennem van!
Az embert és a sorsát.
Az embert, aki egy a világgal.
Ha egyszer kimondhatnám magam, aki egy vagyok az emberekkel és egy vagyok a világgal.
Négy újabb versemet vittem el Révész Bélához. Gratulált a megjelentekhez és ezeket is elfogadta közlésre.
– No, most szeretnék Osvát szeme közé nézni – mondtam Jolánnak. – Ő visszadobta a verseimet, ezek pedig lehoztak egyszerre ötöt. Gondolod, hogy ezek mind hülyék?
Lassan nekibátorodtam s nemsokára fölmentem Schöpflinhez, a «Vasárnapi Újság» szerkesztőségébe. Nem ismertem ezt az embert, de így látatlanban is féltem tőle. A fiatal költők irodalmi őrmesternek nevezték a háta mögött. De nem tartották rossz embernek, csak a nevetségesig szigorúnak. Száraz, kemény dió, de akinek sikerül föltörnie, az egy-egy versért kiveheti belőle a tíz-tizenöt koronát. Mindjárt elolvassa a kéziratot és mindjárt fizet is. Mikor fölmentem, még nem volt bent a hivatalában. Kis szoba íróasztallal és nagy bőrdívánnal. A dívánon már üldögéltek a költők, akiket a kávéházakból ismertem. Cinikusan rám röhögtek. Kösd fel a nyakkendőd, mondták, mindjárt jön az öreg és letöröl a tábláról.
Nemsokára jött és csakugyan olyan sovány és egyenes, mint a Bukovinszki tanár úr gyermekkoromban, aki tökéletes latin tudósokat akart belőlünk nevelni.
– Alászolgája – mondta. Kalapját nagy ívben leemelte a fejéről és beült a székbe az íróasztal elé. A fiókból egy skatulya cigarettát tett az asztalra, rágyújtott és gyors slukkokkal eregette a füstöt. Egyenesen ült, mi a háta mögül láttuk a figuráját, olyan volt, mintha valami barna deszkából fűrészelték volna ki. Megpödörte a bajuszát és mondta:
– Tessék, kérem, sorjában.
Megindult a karaván, az első odaállt elé s átadta a kéziratot.
Schöpflin cigarettázott és olvasott. Figyeltem rá s nagyon reménytelennek láttam a helyzetet. Egyik verset a másik után nyelte le s az arcizma se mozdult. Végre megszólalt:
– No-o-o, hát ebből legföljebb egyet fogadhatok el. Kicsit lapos dolgok.
A költőcske, aki ott állt előtte, kényszeredetten mosolygott s végre, hogy meghallotta, egy versét sikerült elsütnie, még szélesebbre húzódott a szája és meghajtotta magát: – Köszönöm szépen, Szerkesztő úr.
A másik és a harmadik következett.
Odaálltam elé és bemutatkoztam.
Felém fordult s mintha kicsit föl is figyelt volna az egyenességéből.
– Úgy? Akinek a Renaissance-ban jött az az öt verse. Nagyon tetszettek nekem. Ha jól emlékszem rá, vasmunkás.
Egyszerre rosszul éreztem magam.
– Engem, kérem, nagyon bánt, hogy odaírták azt a verseim elé.
– No-o-o, miért? Gorkij csavargó volt és ma egy világhírű író. No majd mindjárt meglátjuk, hogy mit hozott.
Egy verset adtam át. Egyetlen mozdulattal a szeme elé emelte és pillanatok alatt végzett vele.
– Elég szép vers. Mindjárt ki is fizetem.
Sorban megírta a nyugtákat, átment velük a másik szobába, hogy aláírassa, aztán visszajött és mindenkinek átnyújtotta a magáét. Sorban kezet fogott velünk s mi hajlongva, libasorban megindultunk a napvilágra.
Most már nemcsak verseket írok, hanem pénzt is kapok értük. És nemcsak pénzt kaptam Schöpflintől, hanem szép elismerést is társaim előtt és most megint Osvátra gondoltam.
Este kocsmába mentünk Jolánnal, ettünk, ittunk és jól éreztük magunkat. Későig elmaradtunk, nem volt kedvünk ahhoz, hogy hazaiparkodjunk abba a túltömött lyukba, ahol most állandó dudaszóval bőg a Bagóék gyereke. De nemcsak ránk, hanem az egész családra nyomasztóan hat ez az állandó gyereksírás. Mindnyájan idegesek és harapósak vagyunk. Leginkább a Terus. Őbenne van valami úrhatnámság, valami sértődékeny gőg s az utóbbi időben úgy jár a lakásban, mintha tüzes blatni feküdne a talpai alatt. Végre is megszólal és kijelenti, hogy ő ezt nem bírja tovább. Éjjel nem alhat és így nappal nem tud dolgozni a gyárban. Komiszul, támadóan mondta ezt. S úgy látszott, ezzel a lázadozással valami egyéb célja is lehet. Néhány nap múlva azt mondta Jolánnak:
– Szeretnék én is modellt ülni, nem vinne el magával, fiatal asszonyka?
Anyám fölfigyelt s mindjárt tiltakozott a terv ellen.
– Igaza van a Mutternek – mondta Jolán. – Én nem vállalhatok magáért felelősséget. Képzelje el, ott mezítelenül kellene állni húsz, harminc fiatalember előtt. Komisz, kellemetlenkedő kölykök, ha nem vigyáz magára az ember, hamar bajba keveredhetik.
Terus tovább erősködött:
– Ha maga nem fél, fiatal asszony, akkor én sem félek. Ha az ember nem akar rossz útra térni, akkor hiába beszél neki akárki akármit.
Sokáig állt a vita, végül is Terus győzött.
Azelőtt reggel hatkor kelt, ezentúl pedig néha kilencig is alhatott. Persze, hogy jobb volt ez, mint gyárba járni. Kényelmesebb és szebben is lehet hozzá öltözködni. Szép, egészséges testű lány volt, soha nem maradt ülés nélkül. Több pénzt keresett, mint a gyárban s így lassan Anyánk is belenyugodott a változásokba.
S mintha fölfelé indulna el a család útja. Jolán rendes házbért fizet magáért és a gyermekeiért is, Terus jobban keresett, mint ezelőtt és én is keresek már valamit. Ha a véletlenségek megint belénk nem gázolnak, mégis csak összeszedjük magunkat és rendes eledellel táplálkozó és rendes lakásban lakó emberek lehetnek belőlünk.
Kép: Kassák Lajos első feleségével, Simon Jolánnal
![Álmodni jöttem...Fekete KataLin művésznő csodálatosan szép előadásábanTatiosz: A szeretet nyelvén [Kassák Kiadó, 2017.]](https://img4.medioq.com/630/431/719185076304311.jpg)
