02/01/2026
Egy kis finn történelem:
A finn modell
Sokan követendő példának tartják az észak-európai országok államigazgatási berendezkedését úgy, hogy fogalmuk sincs róla, igazából mit is takar ez az egész.
Gőgös germán felsőbbrendűséggel néznek le minket csóró délieket, és osztják nekünk az észt, hogy mit rontottunk el az elmúlt száz évben, miközben ők kialakították irigylésre méltó életüket. Azonban ha kicsit megvizsgáljuk ezt az utóbbi időszakot, akkor rájövünk, hogy az a történelmi helyezkedés, amit ők leműveltek cseppet sem magasztos. Ha megkaparjuk kissé a felszínt, akkor kiderül, hogy a románok hozzájuk képest a kanyarban sincsenek.
Mondhatnám Svédország második világháborús „semlegességét”, ahogy kiszolgálta acéllal a nácikat és a szövetségeseket is, de számomra érdekesebb a finn példa. Tőlük kapjuk meg legjobban, hogy benne vagyunk az oroszok zsebében, és támogatjuk az orosz hadigépezetet.
Mi is ez az északi-modell, és milyen viszony volt az elmúlt évszázadban Finnország és Oroszország (jogelődje a Szovjetunió) között?
Az északi modell a kapitalizmus és a szocializmus keveréke, amely hatékony piacot és kiterjedt társadalmi jólétet biztosít. A magas adók finanszírozzák a közszolgáltatásokat és a hatékony munkavállalói védelmet, ami a modell kulcsfontosságú jellemzője. Finnországnak nagyon magas személyi jövedelemadó-kulcsa. 2024-ben 55% volt. Az északi modell újraelosztja a vagyont, korlátozza a személyes kiadásokra és fogyasztásra rendelkezésre álló pénz mennyiségét, és ösztönzi az államilag támogatott programokra való támaszkodást.
Itt vetődik fel két újabb kérdés, hogy mennyire fenntartható ez a rendszer, illetve, működne-e más országokban is az északi-modell?
Mindkettőre az a válasz, hogy nem, és az okok is összekapcsolják a két kérdést. A rendszer ugyanis akkor a leghatékonyabb, ha magas az adófizetők száma, és a szociális hálót igénybevevőké pedig alacsony. Az elöregedő népesség, a globalizáció és a növekvő bevándorlás azonban fokozatosan szétszakítja az északi modell hatékony jóléti államát. A beleszülető népesség elfogadja a rendszert, és ennek megfelelően alakítja az életét, addig a másképp szocializálódott népek már nem tudják ezt magukévá tenni. Magyarországon például az alacsony személyi jövedelemadó, és a magas fogyasztás, valamint az állam minél kisebb szerepe az életben, teljesen ellentétes az északi-modellel, így külső szemlélőként irigykedünk rájuk, de nem tudnánk úgy élni. Minél délebbre megyünk, annál féktelenebbek a népek. A délről bevándorlók nem tudják elképzelni azt, hogy az állam ilyen szinten beleszóljon az életükbe, és semmi sem ösztönzi őket arra, hogy magasan képzettek legyenek, magasabb fizetésért, hiszen ahonnan jönnek, ahhoz képest, még a legalsóbb jövedelmek is fényévekre vannak. Ezért az a népesség nem az adófizetők táborát erősíti, ahonnan az elöregedő őslakosok kiesnek, hanem a szociális háló okozta előnyöket élvezik inkább, ahol az eddig felhalmozott javakat élik fel.
De hogyan halmozta fel ezeket a javakat Finnország? Hogyan került a történelem jó oldalára? Mi az északi-modellen belül konkrétan a finn-modell?
Finnország 1917 előtt sosem létezett. 1809-ig Svédország, majd utána Oroszország része volt. Az első világháború után hasonlóan sok más országhoz, ő is államiságot nyert, attól függetlenül, hogy semmiféle történelmi alapja nem volt a létezésének. Az események a második világháború után vettek máig ható fordulatot. Már alapból a státusza is kérdésessé vált. Konkrétan nem tartozott sem a nyugati, sem a keleti blokkhoz, de például a Szovjetunió nem tekintette Finnországot semleges országnak, hanem csak „semlegességre törekvőnek”. Finnország követte a keleti blokk országainak döntését, és nem vett részt a Marshall-tervben. Ennek eredményeként a háború utáni gazdasági nehézségei elhúzódtak a többi európai kapitalista országhoz képest, és így gazdaságilag jelentősen függőbbé vált a Szovjetuniótól.
1948 áprilisában Finnország barátsági, együttműködési és kölcsönös segítségnyújtási megállapodást írt alá a Szovjetunióval. E kölcsönös segítségnyújtási paktum értelmében Finnország köteles volt – szükség esetén a Szovjetunió segítségével – ellenállni „Németország vagy szövetségesei” (azaz a NATO) Finnország elleni, illetve Finnországon keresztül a Szovjetunió elleni fegyveres támadásainak. Ezt a megállapodást 20 évre megújították 1955-ben, 1970-ben, majd 1983-ban. A NATO-hoz vagy más nyílt Nyugat-európai szövetséghez való csatlakozás szóba sem jöhetett, és a külpolitika gyakran korlátozott volt. Ezért keletkezett egy fogalom a nyugatnémet politikai vitákban az 1960-as évek végén, az úgynevezett Finlandizáció (kissé magyartalanul finnországosodás). A kifejezés jelentése a „Finnországhoz hasonlóvá válni”, utal a Szovjetunió a hidegháború alatti finn politikára gyakorolt hatására.
Miről is van szó?
Finnország 1961-ben csatlakozik az EFTA-hoz társult tagként, de olyan feltétellel, hogy ugyanazokat a jogokat biztosíthat a Szovjetunió, mint az EFTA számára. 1962 és 1973 között felépítik Raahe városában Észak-Európa akkori legnagyobb acélkombinátját, szovjet pénzből, szovjet szakemberekkel. 1962-ben Finnország bérbe veszi a Szovjetuniótól a Saaima-csatorna oroszországi részét, a határ és Viborg városa között, így Délkelet-Finnország tengeri kikötőhöz jut. Az eredetileg 1856-ban épített csatornát 1963 és 1968 között teljesen újjá építik, és egy 50 évre szóló bérleti szerződést kötnek, ami 2013-ban ugyan lejárt, de időközben meghosszabbították 2063-ig. Tehát Finnország ezen keresztül is, a mai napig támogatja Putyin hadigépezetét, évi több millió euróval. Kár, hogy ezekről olyan bántóan kevés szó esik.
Illusztráció: A világ felosztása 1950-ben.
