01/11/2024
Kedves követőink!
Igaz, az év túlnyomó részében igyekszünk mindig maximális fordulatszámon pörögni, de nem probléma, hovatovább szükséges néha kicsit lassítani, körülnézni és megpihenni (még ha csak egy lopott pillanatra is). Bízunk benne, hogy a mai és holnapi nap sokatoknak sikerült/sikerül majd méltóképp megemlékezni azokról, akik már nem lehetnek köztünk; azokról, akikre szavajárásuk, egy-egy félmondatuk, vagy sokatmondó mosolyuk alapján ezer közül is ráismernétek; azokról, akik fontosak voltak, és fontosak is maradnak.
„A mai nap a megemlékezésé. Úgy, ahogy ő bennünk él tovább – és ahogy az neki is tetszene.
Gáspár András már több mint négy esztendeje nincs velünk.”
„Sokan ismerték az írót. Jónéhányan a világalkotót, a szerkesztőt, a tanárt; s a legkevesebben mindezek mögött az embert.
A legtöbbet akkor tudjuk elmondani róla, ha az írásain keresztül kapcsolódunk hozzá.
Ízig-vérig régivágású író volt, aki úgy próbálta szórakoztatni az olvasóit, hogy eközben a számára fontos gondolatokban igyekezett minél több mindent a szövegeibe kódolni és csempészni önmagából is.
Ezért is választottuk tőle pont ezt a részletet – annyira, de annyira jellemző rá.
Egy szinte mindenki számára sokféleképp ismerős jelent: egy nő és egy férfi meghitt beszélgetése. Alig néhány szó... és mégis: mennyi szín, árnyalat, magasság s mélység.
Összesen nincs 1500 karakter. Még hogy ennyiben nem lehet varázsolni?”
A MAGUS Műhely bejegyzésében bővebben is olvashattok az írók, és a főszerkesztő gondolatairól, elfogultság nélkül mondhatjuk, hogy érdemes – pár perces kitekintés, egy leheletnyi emlegetett lassítás.
Mindenkinek szép péntek estét, és jó pihenést kívánunk. Jövő héten újra találkozunk!
A mai nap a megemlékezésé. Úgy, ahogy ő bennünk él tovább – és ahogy az neki is tetszene.
Gáspár András már több mint négy esztendeje nincs velünk.
______________________________________
Sokan ismerték az írót. Jónéhányan a világalkotót, a szerkesztőt, a tanárt; s a legkevesebben mindezek mögött az embert.
A legtöbbet akkor tudjuk elmondani róla, ha az írásain keresztül kapcsolódunk hozzá.
Ízig-vérig régivágású író volt, aki úgy próbálta szórakoztatni az olvasóit, hogy eközben a számára fontos gondolatokban igyekezett minél több mindent a szövegeibe kódolni és csempészni önmagából is.
Ezért is választottuk tőle pont ezt a részletet – annyira, de annyira jellemző rá.
Egy szinte mindenki számára sokféleképp ismerős jelent: egy nő és egy férfi meghitt beszélgetése. Alig néhány szó... és mégis: mennyi szín, árnyalat, magasság s mélység.
Összesen nincs 1500 karakter. Még hogy ennyiben nem lehet varázsolni?
Az alábbiakban ezt próbáltuk meg körbejárni a Műhelyben.
______________________________________
Ahadys:
A Karneválból kiemelni egy részletet bizonyos értelemben nem könnyű, mivel kevésbé epizodikus, mint a többi Gorduin regény. Valahogy kompaktabb az egész. Ugyanakkor olyan magas szinten íródott (sokan a Gorduin TOP-nak tartják, nekem, főleg kamaszkori olvasmányélmény miatt, az Észak Lángjai maradt meg csúcsnak... valószínűleg a Karnevál megérne egy "felnőtt fejes" újraolvasást), hogy kb. random (nyilván a szövegkörnyezet értelmességét szem előtt tartva) 1600 karaktert kiragadva működne miniként.
A Hastinok és querdák című részletet megpendíthet bizonyos nosztalgia húrokat, de, ha megpróbálunk elvonatkoztatni a Karneváltól, és egy önálló miniként kezelni, akkor is működik. Mért? Mert anélkül, hogy bármilyen leírást is tartalmazna, tudjuk, hogy Gorduin... nos... "feloldódott az ismerős-ismeretlen forróságban" (ha nem vonatkoztatunk el a regénytől, felderenghet az aktus "éteri" leírása... na, ez pl. egy jó példa a"felnőtt fejes" újraolvasás dologra: kamaszkoromban az Álmodó kövek szexjelenete jobban tetszett). Anélkül, hogy bármi szót fecsérelne rá, elhelyezi a szereplőket a helyszínen (én pl. biztos beleírtam volna expozícióban, hogy (Domvik) templom, és ezzel 7-14 karaktert "fecséreltem volna", nem számolva a mondatot, amibe beleillesztem), megpendíti viszonyukat, és személyiségükből is megvillant dolgokat.
És akkor még nem beszéltünk róla, hogy amúgy egy hangulatos, és M.A.G.U.S. kompatibilis mini. :)
______________________________________
Glen:
„Itt fog ránk esteledni Herbert basszameg!”
Így, vesszők nélkül – ez a kedvenc idézetem tőle, és azt hiszem, a legszemélyesebb ajándéka is, amit számomra tartogatott.
Kezdjük a legfontosabbal! Mielőtt bárki megvádolna, hogy nem tisztelem András emlékét: a fentebbi egysoros egyenesen tőle származik. Egy ’97-ben kiadott négykezese, a Skrull! volt az apropója.
És most róla szeretnék mesélni: hogy mit gondolok róla, hogy miként él az emlékezetemben. Elő lehetne adni, amit mindenki tud, vagy tudni vél… de én olyasmit írnék, ami első sorban bennem létezik.
Ennek jobban örülne.
Amikor 2010 novemberében végre személyesen is találkoztunk, volt alkalmam belelátni egy kicsit a fejébe. Szó sincs megismerésről, ahhoz nem adatott idő; de sokat és tartalmasan beszélgettünk, ahogyan kalandozókörökben dívik.
Pont. Ilyen egyszerűen. Nem az aktuális írásai okán, hanem csupa olyasmi – a Doom, a Skrull!, a Kelepce – miatt, amiket régen követett el. Kisgyerek voltam, amikor ezeket kiadták, jelentős korkülönbség volt köztünk, és szerintem ez a helyzet éppen ezért nagyon jól esett neki. Összekötött bennünket egy őszintébb, lelkesebb kor szelleme. Úgy éreztem, hogy ha húsz évvel korábban találkozunk, talán még komolyabb munkakapcsolat, barátság is kisülhetett volna az egészből.
Akárhogyan is, abban a pár órában András és én visszarepülhettünk a kilencvenes évekbe. Abba az időszakba, amiben ő hatalmasakat alkotott, és szívből fájlalta az elmúlását; én pedig vágytam volna benne alkotni, de a korom okán esélyem sem kínálkozott rá.
Ez a keserédes vágyódás is összekötött bennünket, amikor közösen forgattuk a Skrull! megsárgult lapjait.
Ma is így él bennem Gáspár András. Modernkori bárdként, aki akkor is történetet mesélt, amikor karácsonyi SMS-t írt – és akkor is, amikor elküldte a fenti idézettel ellátott képet a sehonnai rajongónak, irányba állítva az életét.
Nekem.
______________________________________
Mira:
Ezt a lécet – azaz olyan jól írni, hogy még egy regényből kiragadott részlet is jobb mini, mint ami én kínkeserves munkával hozok össze – nagyon nehéz, ha nem lehetetlen megugrani. Lehetnék akár féltékeny is, csak minek? Ennyi erővel irigykedhetnék Usain Boltra is, hogy icipicit gyorsabb nálam. :D Megpróbálok inkább inspirációt meríteni a tényből, hogy ilyen jó sohasem lehetek – de talán válhat még belőlem másmilyen jó. Pláne, míg a törzs – a falka! – segít. :)
______________________________________
Oni:
Nehéz elvonatkoztatva erre az egy jelenetre koncentrálni, tudva, hogy milyen terjedelmes műből lett kiragadva. Bevallom, nekem nem is megy.
Mögötte látom az írót, akivel szerencsém volt párszor személyesen, és többször levélváltás útján eszmét cserélni. Az embert, aki írásaival oly sok kellemes órát hozott az életembe, akinek művei formáltak jellemileg serdülőkoromban, aki megannyi pozitív és negatív gondolatot ültetett el bennem munkássága nyomán. Aki Syra szájával megtanította, hogy a Nép színei a fekete és a fekete...
Gorduin neve önmagában előgördíti a Fekete Dalnok életvonalát a Jutalomjátéktól a befejezetlen Holdfényemberen át az égi hajóig, egyszerre emelve fel és rántva le a mélybe a rajongó énemet.
A jelenet másik szereplője a P**a Scarada, akiben testet öltött az "aggastyán" bárd számára a NŐ éppúgy, mint számomra, olvasó számára. Ő az, aki magába olvasztja Syrát, Erielt, és még meg is fejeli azokat a maga "romlottságával", aki megismerteti Tiert a hideg halállal első ízben. Aki puszta létezésével képes az ilanori-kyr félvér Kiválasztottból embert faragni. Aki megkeseríti azt a szót, hogy: összetartozás.
Úgy gondolom, hogy a Karneválban az egyik legerősebb szereplő, még Gorduint is felülmúlja történetének és cselekedeteinek mélységével.
Ezt is Andrástól kaptuk, a jól felépített karakterek iskolapéldáit. A megismerés vágyát ültette el sokunkban már az első Észak Lángjai kiadásban is a jóslattal, amely itt, a Karnevál lapjain tovább bontogatta szárnyait a Fekete Dalnokról.
Remélem, hogy elégedetten figyeli a létezés eme síkját az Égi hajójáról!
______________________________________
Raon:
Amikor – jó régen már – néhány email váltás után először találkozhattam élőben Andrással, erősen ambivalens érzésekkel vártam, milyen beszélgetés alakulhat. Hiszen ő volt Wayne Chapman, ifjúkori olvasásélményeim egyik meghatározó írója, én meg a lelkes amatőr, aki épp próbál az ő (és mások) nyomdokaiba lépni. Sosem fogom elfelejteni, milyen udvariasan és állhatatosan érdeklődve próbálta kiszedni belőlem (még véletlenül se direkten), hogy mi a kedvenc jelenetem tőle. Nem tudtam dönteni, így kettőt is említettem: egy Garmacor csodát, meg ezt itt. Zavarom leplezésére alaposan bele is mentem a részletekbe, miért, és csak a nagymonológ végén néztem fel újra. Elmélyült tűnődést láttam. Csak sokkal később értettem meg, hogy ez milyen különleges pillanat volt.
Ma a miértjeimet persze már jóval rövidebben is el tudom mondani. :)
Azért az egyik örök kedvencem ez a jelenet, mert amilyen egyszerűnek tűnik, annyira nehéz is. Ettől a világ egyik legjobb párnás beszélgetős jelenete. A teremtő képzeletereje letaglózó: nem csak a karakterek szólalhatnak meg bennünk könnyen, de átjöhetnek még az apróbb gesztusaik is. Tömény élettapasztalat árad belőle, ettől olyan életszagú és minden pillanatában hiteles. Mestermunka.
______________________________________
Zsömi:
Számomra kellemes emléket idéz ez a mini. Nagyon kölyök voltam még, mikor először olvastam a könyvet, és ez a rész akkor is afféle kapaszkodó volt a csapongó kis érzelemvilágomban.
Maga a kiragadott mini könnyed olvasmány, helyszín és karakterleírás nélkül, mégis mindent tudsz róla, azonnal. Akár néhány szót kiemelve is sokaknak lódulna meg a képzelete, miről is szól a jelenet. "Athalay", "Hastinok és Querdák".
______________________________________
Neked mi jut eszedbe ezekről, kedves olvasó?
Írd meg kommentben - és emlékezzünk együtt Wayne Chapmanre, Gáspár Andrásra!
