A Könyvhét könyves újság, 2023 januárja óta már csak az interneten. De ugyanolyan jó, mint nyomtatva A Könyvhét magazin hivatalos Facebook oldala
14/02/2025
AZ ARCHÍVUM KINCSEIBŐL
Kedélyes szellemidézés – Vámos Miklós megint mesél
Mátraházi Zsuzsa – Könyvhét, 2006/3-4. szám, február
Nem újrázást fejez ki Vámos Miklós legutóbbi kötetének címe: Hogy volt. Elvégre az esetben felkiáltójel kívánkoznék oda. Az Ab Ovo kiadta könyv irodalmi, művészi találkozások emlékeit eleveníti fel. A szerző a tőle megszokott csevegő stílusban tárja elénk személyes élményeit, amelyek például Karinthy Ferenchez, Ladányi Mihályhoz, Ottlik Gézához, Örkény Istvánhoz, más alkotói ágakból Hofi Gézához, Huszárik Zoltánhoz, Kodályhoz fűzték. De a legvidámabb történetben is joggal bujkál nosztalgia. Az anekdoták főszereplői immár nem élnek. Vámos Miklós, ha csak rövid időre is, szívesen visszatapsolná őket a mindennapok porondjára.
– Jól sejtem-e, hogy önmagának tartott szellemidézést akar megosztani olvasóival, amikor felvillantja: Hogy volt, amidőn még együtt lehetett az immár művelődéstörténeti fejezetek elemzettjeivé lett nagyokkal?
– Úgy érzem magam, mint az a régész, aki kis porcelándarabkákat talál, és azokból megpróbál rekonstruálni egy etruszk vázát. A magyar irodalom művelőinek 1960-as, '70-es és '80-as évekbeli állapotát próbálom megmutatni, úgy, hogy a mindennapjaikban láttatom ezeket az emberek. Saját magamon tapasztaltam, mennyire fontos ez. Egyszer azt olvastam, hogy a három testőr figuráit Dumas önmagáról és írótársairól mintázta. A karót nyelt, piperkőc, mindig választékosan öltözködő Athos, Victor Hugo karikatúrája. Ezután újraolvastam A három testőrt, és a regény egészen más értelmet nyert. Arra gondoltam, ha tudják a mai emberek, milyenek voltak a „régi” írók, Dérytől Mészölyig, akkor a könyveiket kicsit másként fogják olvasni. Írás közben kínzott a gondolat: nehogy valaki azt higgye, én az ő rivaldafényükből kérnék akár egy sugárnyalábot is. További fejtörést okozott, hogy ezek a történetek egybeestek a fiatalságommal, tehát arról is szólnak. Nekem igen szép ifjúkorom volt, s ez beszűrődik ebbe a kötetbe, amelynek két fontos mondanivalója van. Az első, hogy élni jó. A második üzenet: az életed legfontosabb alkotóelemei azok a barátok és ismerősök, akikre azért nem szánsz elég időt, mert eszedbe se jut, hogy meghalnak.
– Szerencsés alkat: szinte nyomdakész frappánssággal fogalmaz élőbeszédben, sajátos szófordulatai emiatt felfedezhetők írásaiban. Megkönnyít***e-e a dolgát, hogy mostani történeteit már elmesélte korábban önálló estjein?
– Tényleg többen mondják, hogy amikor a regényeimet olvassák, az én hangomon szólalnak meg a fejükben. Megszokták a Lehetetlen című tévéműsorból. Annál inkább vigyáznom kell, hogy írásban zártak legyenek a mondataim. Az élőbeszédnek varázsa van, ez nemcsak megengedi, hanem kifejezetten elvárja a fésületlen, befejezetlen mondatokat, az elhallgatásokat, és a szavakhoz járulnak a gesztusok, a hangsúlyok. Ha leírjuk, mindez elvész. Beszéd közben senki sem listázza, hányszor hangzik el a ’hogy’ szó. Írásban azonban nagyon bántó tud lenni a gyakori előfordulása. Ráadásul én a szóismétlés terén egy már-már lelki betegséggé váló aggályt fejleszt***em ki, azt sem írom le szívesen, hogy bement a beteg, mert összecseng a két „be”. Ugyanazt a kifejezést azonos bekezdésben nem szívesen használom, ha egy kicsit különös a szó, akkor a következő három oldalon sem szerepeltetem. Minden egyes történettel megkínlódtam, hogy élőszerű maradjon, de mégis az irodalom eszközeivel hasson. Ha szerencsém lesz, és fiatalok veszik meg a könyvet, nekik mindegy, hogy milyen voltam a televízióban. Ha szerencsém lesz, az adott írásokkal meggyőzhetek sokakat arról, hogy például Déry Tibort érdemes volna olvasni.
– A fiatalokat mivel igyekszik meggyőzni? A könyvben szereplő névsorral?
– Nagy híve vagyok Elliot Aronson szociálpszichológusnak, őszerinte soha senkit semmiről nem lehet meggyőzni, mindenki csak saját magát tudja meggyőzni. Én is így gondolom. Csak abban reménykedem, hogy van néhány olyan fiatal olvasó vagy szerző, aki hisz nekem, mert látja, hogy az elmúlt tíz évben semmilyen korrupt lépést nem t***em, senkihez nem törleszkedtem, sőt, inkább kihátráltam mindenhonnan. Ugyanakkor bennem egy harmadosztályú prédikátor veszett el. Van néhány elv, amelyet minden fórumon, prózai munkáimban is igyekszem továbbadni. Például, hogy a tudás fontosabb, mint a pénz, illetve az érzelmek fontosabbak, mint a tudás. Ilyesféléket igyekszem hajtogatni abban reménykedve, hogy picike ujjlenyomatot hagyhatok az emberiség vagy a magyar nép gondolkodásmódján. Hogy miért ilyen fontos ez nekem? Talán így születtem. Kicsi gyerekkoromban, még írni sem tudtam, már történeteket fabrikáltam. A legkorábbiak is példázatok voltak, arról szóltak, hogy miként kellene egy jó gyereknek élnie.
– Talán a kedvenc meséi voltak nevelő jellegűek és hatottak Önre.
– Nem nagyon meséltek nekem. Ellenben igen hamar megtanultam olvasni. A Brumi mackóvárosban című mesekönyvet erőszakosan, mintegy százszor fölolvastattam magamnak anyámmal. Aztán egyszer csak – addigra lényegében kívülről tudtam a szöveget –, a kis jelek értelmes szavakká álltak össze.
– Nem logikus, hogy, miközben gyerekkorától mesélt, jogi egyetemre ment.
– A bölcsészkart választottam, de nem vettek fel. Politikai okból, ám ezt nem szívesen mesélem el, mert ma már túl sokan vallják magukat akkori ellenzékinek. Mindenesetre nagyon sértődékeny vagyok. Ahová egyszer nem engednek be, oda többé nem megyek. A bölcsészkarra is csak tanárként tértem vissza egyszer évtizedek múlva, egy szemeszter erejéig. A bölcsészkaron kívül nem maradt más egyetem, ahol a felvételihez ne kellett volna valamilyen reál tantárgy, csak a jogi kar, ahol öt évig vért izzadtam. Meg kell tanulni a jogszabályokat, mint egy költeményt, abban én nem vagyok erős. De egyesélyes életem volt: vagy író leszek, vagy író leszek, nem számított, milyen egyetemet végzek. Utólag érzem: az egész pályafutásomat jellemző kívülállás bizonyos mértékig ennek is volt köszönhető.
– Küld-e valamilyen bölcs üzentet a közönségnek, mondjuk az írás lényegéről?
– Azért írunk, mert szükségünk van rá. Minden embernek csak azt tudom ajánlani, hogy írjon naplót. Ha lelki baja van, kiváltképp, mert az írás erős gyógyhatással jár. Különben pedig az igazán élvezetes olvasáshoz is az íráson keresztül vezet az út.
Mátraházi Zsuzsa
https://www.konyv7.hu/download/187/file/konyvhet2006_02.pdf
