21/01/2025
AZ ARCHÍVUM KINCSEIBŐL
Bomolj, világ s fald föl önmagadat! – Interjú Tőzsér Árpád pozsonyi költővel.
Kérdez: Szentmártoni János. Fotó: Drábek – Könyvhét, 2006/1-2. szám, január
„A vers: látható szabadság” – ez egyik újabb versed nyitógondolata, amit aztán rögvest profanizálsz is, hogy elkerüld a puszta nagyotmondás gyanúját, de a sor mégiscsak egy fontos gondolatot közvetít, mindazoknak, akik még napjainkban is komolyan és talán felelősségteljesen vélekednek a költészetről. Oszd meg velünk erről prózában is a gondolataidat.
Hadd kezdjem azzal, hogy a vers, amelyből az idézet való (címe Kettős ballada T. Á. nyakkendőjéről) nem is annyira új: a 2001-ben megjelent Finnegan halála c. kötetemből való. Akkoriban, emlékszem, egyszerre olvastam Jakob Böhme, a „görlici suszter” (Hegel nevezte így a reneszánsz filozófust) Szent sóvárgás c. könyvét és Heidegger Mit jelent gondolkodni c. tanulmányát. És sokáig foglalkoztatta a képzeletemet az Isten „szabadságának” a problémája, az a mozdulat, ahogy a Mindenható „megragadja magát önmagában a tudással, saját külön helyéért a Háromság születésében és az erőben, s az erővel a születő szóba, vagyis az erőket kinyilatkoztató esszenciális hangba lép”. És nem hagyott nyugodni Heideggernek az a Hölderlinből merített gondolata sem, hogy „Jel vagyunk, értelmezés nélkül”. Föltűnt, hogy mindketten, Böhme is, Heidegger is a szabadságról elmélkednek, s mindketten a szónál (a jelnél) kötnek ki. Heidegger egyenesen úgy vizsgálta Hölderlin Mnemosyne c. versét, mint valami preparátumot, amely az „értelmezés nélküli jel” (azaz az ember) helyett áll és teljes értékű azzal. – S itt, hogy a magyarázat le ne súrolja az én idézett verssorom szárnyairól a hímport, akár be is fejezhetném a háttér-információk előszámlálását. A verstől függetlenül azért még elmondhatom, hogy tisztább és ihletettebb perceimben én is valóban valamiféle preparátumnak (esetenként akár a szabadság preparátumának) érzem a verset, amelynek preparátum-létében, ellentétben a társadalmi léttel, úgy lehetünk szabadok, hogy nem sértjük mások szabadságát. De azért nem a teljes igazságot mondanám, ha csak ennyit mondanék. Máskor ugyanis legalább olyan erővel érzem, hogy a posztmodern szabadság bizony nem más, mint pénz, vagy ahogy a Kettős ballada... beszélője mondja: „nincs olyan együgyű isten, aki ennyi pénzből (értsd: egy vers honoráriumából, azaz a semmiből) posztmodern szabadságot teremt”. Sőt! Néha e két ellentétes „igazságot” egy időben érzem, s a szóban forgó vers pontosan ennek az érzelmi ambivalenciának a fanyar-ironikus megjelenítése. Egyébként az „együgyű isten” kifejezést is Jakob Böhmével kapcsolatban szokták emlegetni. Ő mondja, hogy az Isten az emberben nyilatkozik meg, s hogy a teremtéshez, az élethez mindig bizonyos szent együgyűség szükségeltetik, s nem a luciferi (gyilkos és öngyilkos) racionalizmus.
„Rongyból lett a könyv, de már rongy se lesz / belőle, elnyeli nyomtalanul / földünk, e roppant emésztőgödör. / Becsukódik az utolsó lap is, / mint szerzetescellák tölgyajtaja, / mely mögött az egyén megszületett, / s mi – végleg – a néma, személytelen / űr sivatagába kizáratunk. / A gyász szaka ez hát, hallgass ma, vers, / s ti mind, kik e végső pályázatot / megítélenditek, dölyfös birák, / tépjétek meg bíbor köntösötök’: / Isten története ér véget itt” (Ezredvégi sorok a könyvről) – azt hiszem, remek-tömör összegzése ez kulturális közérzetünknek. S itt elsősorban nem is a digitális-virtuális kozmoszteremtés veszélyeire gondolok, hanem jóval tágabban kérdezem: lesz-e még igény valamikor a műveltség elsajátítására, megszerzésére; egy igényes, a dolgokat több, árnyaltabb szemszögből vizsgáló létformára, amilyenre példát azért sok korszak fölmutatott a történelemben.
Csak remélhetjük, hogy lesz. S a reményünk alapját már Shakespeare megfogalmazta: „Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes”. Az élet bonyolultabb, sokkal több ismeretlenes egyenlet, mint a halál. Állítólag az univerzumnak csak az egy tizede áll atomokból. A kilenctizedről még azt sem tudjuk, miből áll. A bonyolult ismeretlenben, végtelenben rejlő lehetőségek milliárdszorosai az emberi racionalizmusban rejlő egyszerű és ismert (gyilkos és öngyilkos) lehetőségnek. Nem kétséges, hogy mi már az „isteni történet” után élünk, pontosabban „túlélünk”, vegetálunk. (Ennek a „túlélésnek” a remek parabolája például Krasznahorkai László Sátántangója, s az akar lenni az én említett Finnegan halála c. kötetem is.) S hogy a „túlélés” korszaka után is következik valami, annak az „ismeretlen kilencven százalék” a biztosítéka, de hogy mi lesz ez a valami, azt ma még talán a „föld és ég” ura sem tudja.
Mit jelent számodra Gömörpéterfala, a szülőföld, ahol nemrégen díszpolgárrá is avattak? Mert ahogy a Magyar Napló 2005/10. számában megjelent szövegedből kiderül: e gyökerekhez is meglehetős kettősséggel viszonyulsz. Míg napközben – ha rá gondolsz – megdobogtatja a szíved, esetleg még idealizálod is magadban – álmaidban azonban sokszor egész más oldalát mutatja. Ahogy írtad is: „az éjszakai tudatomban apám jött elő véres fejjel, úgy, ahogy egyszer, gyermekkoromban az éjszaka mélyéből belépett közénk, a rá váró, rettegő családja körébe. Most is hallom, ahogy mondja: A bakóházi juhászok az Agyagosnál agyonverték Singlár Pistát.” Ez olyan, mint egy ballada. Milyen volt ez a gyerekkor? Tudom, hogy lehetetlent kérek, de pár mondatban fesd le szülőfölded, szülőfalud, gyermekkorod kettős arcát.
A szülőföldjét bizonyos értelemben és bizonyos fokig mindenki idealizálja, sőt mitizálja: nem voltunk tanúi a születésünknek s a szülőföld akkori szcenériájának, csak elképzelni tudjuk azt. Mint a „Genezis” utáni, ideig-óráig tartó édent. S talán nem véletlen, hogy ezt is, azt is idillnek képzeljük. Aranykornak, amikor a szabadság még nem volt illúzió, a természet az anyagi javakkal együtt a szabadságot is megteremte. Ne firtassuk, hogy valójában milyen volt. Egy biztos: a kiűzetés pillanata mindenki számára előbb-utóbb elkövetkezik. Nekem inkább előbb, mint utóbb következett el. Huszonöt éves koromra szinte az egész (népes) családom kihalt. S e tényt joggal vagy jogtalanul azokkal a rideg, sokszor középkori viszonyokkal hoztam/hozom összefüggésbe, amelyek között a gyermekkoromat a szülőfalumban leéltem. Ugyanakkor mégis ez a falu, ez a közösség emelt mintegy önmaga fölé, segített kikerülni saját közegéből, s ajándékozott meg közben egy pompás nyelvvel, valóban balladákat, drámákat, tragédiákat rejtő/alakító szókinccsel, szinte önmaguktól strófákba, ritmusokba, költői víziókba rendeződő mondatokkal, gazdag népköltészettel. Egyszóval: Gömörpéterfala, ha akarom, ha nem, az én Macondóm, szinte Garcia Marquez Macondójának mítoszi kiterjedéseivel, s nem e falun, nem a falumon múlott/múlik, hogy eddig még nem sikerült belőle világmodellt csinálnom.
S mit tesz számodra Pozsonyban élni?
Gondolom, a Hja, őket nem ki, hanem le c. versem nyitó sorára utalsz a kérdéseddel, amely pontosan így kezdődik: „Pozsonyban élni annyit tesz”. Nos, a versen túl (amely tkp. egy Kukorelly-vers parafrázisa) számomra Pozsonyban élni annyit tesz, mint a polgári létet gyakorolni. Elmondtam, sőt leírtam már néhányszor, hogy engem Pozsony tett polgárrá. Mikor 1954-ben, tizenkilenc évesen felkerültem Pozsonyba, bizony, még kemény népfi voltam, s bicskám hegyével véstem az egykori Petőfi-ház vakolatába, hogy „Ki vagyok én, nem mondom meg...”. S Pozsonyban, az évszázados architektúrákba, kövekbe beépült történelemben, időben, kultúrában, irodalomban jöttem rá, hogy az ún. népiség nagyrészt ideológia, azaz az irodalom számára ballaszt, s itt fordítottam hátat Illyés Gyulának (addigi példaképemnek) és a korábbi falu-kultuszomnak.
„…lesz idő, hogy az irodalomban, a tudat tartományaiban Közép-Európa fogja jelenteni Európát. Nyugat-Európa elmohamedánosodik, s Európa emlékezete csak a mi, közép-európai tudatunkban, irodalmainkban fog tovább élni. Persze a mi sajátosságainkhoz, mítoszainkhoz idomulva. A sok helyi-nemzeti mítoszunkból és a közpréda Európa-hagyományokból alakul ki az új Európa-tudat: közép-európai fejekben és lelkekben. Valahogy úgy, ahogy a római időkben görög volt a forma, de latin volt a lélek, a szellem.” (MN, 05/10.) Nagyon is értem (vagy inkább egyelőre csak érzem), hogy mit fejtegetsz itt – de föl kell tennem a kérdést: egy új utópia mindez, vagy épp prófétai jóslat, esetleg több szempontból is végiggondolt, reális szellemi jövőkép?
Hát a napjaink párizsi, franciaországi eseményeire gondolva a legszívesebben azt mondanám, hogy „ó, az én próféta lelkem!” – Egyébként azt a változást, amit ma Franciaországban, Németországban, Angliában elkezdődni látok, s amelynek az eredménye évtizedek vagy évszázadok múlva akár valóságos kultúraváltás is lehet, mi, az ún. határon túli magyarok, kisebbségiek már a saját bőrünkön megtapasztalhattuk. A pozsonyi Nagyposta lengőajtaján még el lehet olvasni az 1918 előttről származó magyar-német feliratot: Kijárat-Ausgang, s a Ganümédész-kúton is ott van a magyar felirat: Tilgner Viktor alkotása, 1888, de a félmilliósra duzzasztott Pozsony szlovák 98 százalékának ezek a szövegek már semmit sem mondanak. Vagy ránduljunk át csak Kolozsvárra: a frissen felmázolt bizánci kultúra és piszok alatt már szinte felismerhetetlen a magyar „kincses város”. S folytassam Rigómezővel, ahol az albán hordalék, iszap alatt a szerb kultúra bölcsője, Koszovó süllyedt úgy el, ahogy a magyar Erdély a román tengerben? Hadd ne folytassam. Inkább kérdezzük meg az Elefántcsontpartról érkezett, s most négy feleségével és tizennégy gyerekével egy 64 négyzetméteres párizsi panellakásban szorongó Ahmadout, hogy mit mond neki a Racine név. Valószínűleg azt fogja mondani, hogy annak a biztosítótársaságnak a neve, amelytől feleségei és gyerekei a segélyeket és az egészségbiztosítást kapják. De mi, itt, Közép-Európában azért a Phaedráról is tudunk ezt-azt, s tudni is fogunk még nagyon sokáig. Azaz az én sötét Nyugat-Európa-vízióm utópia is (negatív utópia persze), prófétai jóslat is és reális szellemi jövőkép is.
Legújabb könyved: Faustus Prágában (drámai költemény, Kalligram, 2005). Ezt jóval megelőzte, kvázi előhírnöke volt az Adalék a Nyolcadik színhez c. párbeszéd-versed: „Férfi a nemzet is. / Tudatához létet: hazát teremt” – mondja ebben Szenci Molnár Albert Keplernek, egy vitájukban. Pontosan mit értesz ez alatt? Te miként teremtettél tudatodhoz hazát?
Valamikor tavasszal, mikor a „kettős állampolgárságról” szóló szavazás problémája még eleven volt, a rádió egyik éjszakai műsorában a „népet” faggatták a szavazásról. Meghökkentem, hogy a Mari nénik és Pista bácsik a nyilatkozataikban mennyire nem bizonyultak „hazafiaknak”, hogy számukra a haza tkp. csak nyugdíjat, adókedvezményt, betegsegélyzőt s megyei hivatalt jelent. Aztán eszembe jutott a régi, szocialista jelszó, amely szerint a proletárnak nincs hazája. Hát igen! Ha a riporterek a hajléktalanok véleményét kérdezték volna a „kettős állampolgárságról”, akkor azok valószínűleg azt válaszolják, hogy az ő állampolgárságuk az aluljáró, s azt nem hajlandók megosztani a határon túli hajléktalanokkal. Hazájuk mindig is csak azoknak volt, akik legalább egy picit fel tudtak emelkedni abba a bizonyos illyési „magasba”. Az általad említett Adalék...-ban Molnár Albert azt is mondja: „Nemrégen még egy volt Pannónia / S a tudás hona, a művelt világ. / S akkor is egy név, a tudós király: / Hunyadi Mátyás neve volt hazánk”. Molnár Albert Németországban alkotta meg latin-magyar szótárát, magyar zsoltároskönyvét, nyelvtanát, ha úgy tetszik: a hazáját. Az ún. határon túli magyaroknak ma, úgy sejtem, csak szülőföldjük van. S erre épül föl a virtuális hazájuk, a „haza a magasban”. Ha fölépül persze, ha az építők fel tudják fogni az „ó-haza” (az 1918 előtti Magyarország) s a mai „nyelv-ország” történelmét, kultúráját, irodalmát. – Az én hazám ezen a virtuális hazán belül természetesen a költészet, az a szellemi tartomány, amit a magamévá tudtam írni a magyar és világlírából. Például a Faustus Prágában c. új könyvemben is. Amelynek Molnár Albertje nem egészen azonos az Adalékok... Molnár Albertjével. Ő ugyanis még a „haza a magasban” képzeténél is tovább megy. Így utasítja el az őt, a nem harcos, kontemplatív literátust is egyre harcra, választásokra kényszerítő s így deformáló világot:
Annyi már az ütköző érdek a
tengelyeidben, hogy csak ütközet
billentheti meg a tárcsáidat. –
Az új század fölhúz vagy összetör:
én lelkem szigetére vonulok,
hol az égből maradt még tán darab. –
Bomolj világ! – S fald föl önmagadat!
https://www.konyv7.hu/download/186/file/konyvhet2006_01.pdf
