14/11/2024
AZ ARCHÍVUM KINCSEIBŐL
„A napi íráskép olyan, mint a meteorológiai jelentés” – Budai találkozás Nádas Péterrel, akit Németországban felismernek az olvasók
Mátraházi Zsuzsa – Könyvhét, 2005/21-24. szám, november-december
A budai Vár egyik ódon hangulatú házában találkoztam Nádas Péterrel. A barátságos szoba láttán csalatkoztam tehát az előre kiagyalt elméletben, hogy ez csak afféle hivatali fogadóhelyiség az író számára, hiszen Nádas Péter vidéken lakik, ahol ráadásul kis biogazdaságot alakított ki. Valójában egy közönséges konyhakertről van szó, tudtam meg tőle, de a vegyszerek nélkül termesztett répa ízével, amelyet frissen húznak ki a földből, a legelőkelőbb éttermek szakácsának a főztje sem vetekedhet. Az író nem eltökélt hirdetője a biotermékeknek, de úgy véli, az embernek a saját önbecsülése, morális tartása, és nem utolsó sorban az egészsége miatt a kiskertekben is fontos vigyáznia a környezetére. Noha ez édeskevés a világ állapotának megváltoztatásához, mégis fontos, hogy minél többen óvják a természetet és ne mérgezzék vegyszerekkel embertársaikat és saját magukat.
Természetvédelmi kérdéseket persze csak bevezetésképpen érintettünk. Az írót valójában azért kerestem fel, hogy hamarosan megjelenő háromkötetes regényéről, a Párhuzamos történetekről beszélgessünk. Az első könyv címe A néma tartomány, a másodiké Az éjszaka legmélyén, a harmadiké pedig: A szabadság lélegzete. A több mint ezerötszáz oldalas regény egy rendőrségi nyomozás leírásával kezdődik:
Korántsem egyszerű bűnügyi történet vár azonban az olvasóra, aki a nyomozás megkezdődésével indul el a regény belső világa felé. A helyszínek Jászberénytől párizsi, groningeni és másfelé tett kitérőkkel a térképen nem található német Pfeilenig számos településen találhatók. Az elbeszélés folyama nyolcvan év európai történetének egyéni sorosokban kikristályosodó viszonyrendszerét fogja át, de olykor kirándulásokat tesz az időben visszafelé, akár a középkorig is. A szereplők megszámlálhatatlanul sokan vannak, és az ő testükbe zárt magány olykor véletlenszerű, olykor viharos találkozásából szövődik a történet. Nincs benne ideológia, nincs oktató vagy felvilágosító jellege, nem késztet állásfoglalásra. Az író mindenre kiterjedő kíváncsisága és iróniája vezet bennünket végig a párhuzamos, olykor mégis találkozó életutakon, amelyekből egyebek mellett kiviláglik, hogy az együvé tartozás intenzív élménye nélkül nem létezik közösség, hogy két ember lelki rokonszenve és testi vonzalma az egyetlen terep, ahol ez a közösség maradéktalanul működik.
A híre már megelőzte a tizennyolc éve készülő regényt. Az iránta megnyilvánuló kíváncsiság pedig arra késztetett valaki(ke)t, hogy elektronikus formában kezdjék el terjeszteni bizonyos részleteit. Először arról faggattam Nádas Pétert, hogy mit szól a "kalózkiadáshoz"?
– Nem volt kalózkiadás, közel sem. A kéziratot munka közben egyszerűen több embernek el kellett küldenem, elektronikus úton küldtem, fordítóknak, külföldi kiadók szerkesztőinek, olyan embereknek, akik tudni akarják, hogy mi vár rájuk, s miként tervezzenek. Mindenki évekre előre tervez. Ezen kívül eleget tettem két baráti vagy szakmai jellegű kérésnek is. Mindenkinek felhívtam rá a figyelmét, hogy a munka nincs lezárva, a kézirat bizalmasan kezelendő, de valaki bizonyára ugyanilyen bizalmasan elküldte valaki másnak, s így nőtt a bizalom. Nem az interneten, hanem egyszerűen e-maileken, mellékletként terjedt. Amíg egyetlen láncról volt tudomásom, rángattam a vállamat, dühöngtem, derültem is rajta, hogy micsoda marhaság, mert az egyik láncon csak az első kötet terjedt, a másik két kötet valahol lemaradt, de aztán néhány nap múltán be kellett látni, hogy a dolog ellenőrizhetetlenné vált. Meg nem is olyan mulatságos. Végül is ez az én munkám, és talán ebben a nagy, átlátható demokráciában még eldönthetem, hogy mikor fejezem be és vajon befejeztem-e. Mivel azonban egyik láncon sem sikerült kiderítenem, hogy ki lehetett az első feladó, és kinek kell a fejét leharapnom vagy a nyakát kitekernem, szóltam a kiadónak, mert úgy éreztem, hogy ebből túl nagy lesz a szakmai zűrzavar.
– Nem dicsőség az valamelyest, ha akkora az érdeklődés, hogy még illegálisan is terjesztik a művét?
– Magában a munkában bizonyára van némi irodalmi becsvágy, de ebben a terjesztési módban semmi hízelgőt nem találok. Szakmai szempontból disznóság, másfelől meg jogellenes. A kiadó erre felhívta a figyelmet, és ezzel a dolog el van intézve. Egy ilyen terjedelmes regényt különben sem lehet számítógépen olvasni, mert az embernek kifolyik a szeme, kinyomtatni meg nincs értelme.
– Sokszor átírja a műveit?
– Inkább azt mondanám, hogy az írást az átírástól nem nagyon tudom elválasztani. Ezt a könyvet egészen másféle módszerrel írtam, mint az összes eddigit. Minden esetre nem lineárisan, nem az elejétől a végéig, ez bokrosodott. Ha itt történt valami, akkor annak mindenütt másutt is lett hatása. Vagy mint a kásácska az orosz mesében, jött ki a fazékból.
– Hogyan képzeljük el a regényírás nem lineáris módszerét?
– Képzeljük úgy, hogy nem az elején, hanem a végén kezdem írni, egyszerűen az utolsó két fejezetet írtam meg legelőször, ezzel kezdtem el. Az anyag kívánta így, azt akartam, hogy nyitott maradjon a szerkezet és ezért nem hagyhattam a végéig függőben a véget. Ebben a szerkezetben a regényt nem az eleje és nem a vége határozza meg, nem az ívelés a két végpont között, hanem a részletek és az összefüggések, az anyaga, a nyersanyagai, ezek önállósága, autonómiája. Egy regény általában arról szól, hogy Pista szereti Arankát, később meg nem szereti és ezért elmegy Terivel, Aranka meg a víznek megy. A Párhuzamos történetek olyan regény, amelynek se ilyen eleje, se ilyen vége nincs. De csalafinta regény azért is, mert a mellékszereplők néha főszereplők és olykor a főszereplők lesznek a mellékszereplők, attól függően, hogy éppen milyen kapcsolatban állnak egymással. Minden állandóan duzzad, zsugorodik és változik, mert inkább azt tartottam szem előtt, hogy ezekben a nagy individualista tömegtársadalmakban végül is mindenki hol hatalmasnak képzeli önmagát, hol homokszemnek érzi önmagát. Ha meg a regénynek nyitott a szerkezete, akkor a cselekményszövése is bonyolultabb, hiszen annyi központja van, ahány szereplője, és a saját életének majd mindenki főszereplője. Ötven éve írok, negyven éve publikálok, ami azt jelenti, hogy bizonyos tapasztalattal azért rendelkezem a hatásmechanizmusokról is, igyekeztem hát mindent és mindenkit állandó mozgásban tartani.
– Az állapotok, helyzetek szemlélete, a fő- és mellékszereplői státuszok cseréje engem a fotográfiai szemléletre emlékeztet: képek, jelenetek, a történet részleteinek vakuval megvilágított felvillantása. Ön fotós múlttal is rendelkezik. Érezte valaha, hogy fotóművészi munkája hatással volt az írásra?
– Fényképész vagyok, ehhez tényleg ragaszkodom, ez a szakmám, a tanult mesterségem, egy kicsit a szenvedélyem. De az összefüggés inkább fordított. Már csak azért is, mert tizenegy éves voltam, amikor írni kezdtem, s az ötlet, hogy fényképész legyek, sokkal későbbi, ráadásul nem is az én ötletem. Azt már gyerekként is tudtam, hogy író szeretnék lenni, de azt nem tudtam, hogy fényképész leszek.
– Utazások vagy családi események alkalmával fotózik?
– Családi képeket legfeljebb akkor készítek, ha pisztollyal kényszerítenek. Igazán ritkán viszek magammal fényképezőgépet bárhová. De arcok például nagyon érdekelnek, portrét igazán szívesen készítek. Vagy tájképeket, ebben azonban nem vagyok valami jó. Az ablakok különösen érdekelnek, gyakran fényképezek ablakot vagy kifényképezek az ablakon. Aktfényképezéssel is próbálkoztam, de ebben is elég tehetségtelen vagyok. Nem tudom, miért. Talán azért, mert nem is annyira a test érdekel, hanem leginkább a fény nyers rajzolóképessége érdekel, semmi más, erre lődözök, és éppen ezért többnyire nagyon kontrasztosak, nagyításra alkalmatlanok a negatívjaim. Mulatságos módon néha a laborban undorral elém lökik a negatívot, hogy már megint nincs rajta semmi. De hát hogyne lenne rajta valami, ha egyszer ellenfényben fényképeztem egy pókhálót vagy vöröslő alkonyatban egy sötétbarna szekrény oldalát.
– Mivel a végén kezdte el írni a könyvet, közel húsz évvel ezelőtt születhetett meg a legutolsó két fejezet. Igaz, hogy dacol a technikai fejlődés kínálta könnyebbséggel és továbbra is kézzel ír?
– Bizony kézzel írok, utána legépelem. Átírom, újra legépelem, megint átírom, ismét legépelem. Közben nő, bokrosodik, s amikor elkészült a gépirat, akkor Gárdonyi Gizella, akit már Esterházy Péter is megénekelt, számítógépbe írja át. Egyszóval egyáltalán nem dacolok én a technikai fejlődéssel, hanem ellenkezőleg, kihasználom az előnyeit. Komputeren végzem el az utolsó szerkesztési műveleteket, illetve az utolsó simításokat, s ez tényleg széppé teszi az életet.
– Régi, hagyományos írógépen dolgozik?
– Néhány éve villanyírógépen, de a kézíráshoz ragaszkodom, mert a komputeren írott szövegek minősége más, ahogy a digitális fotográfia és a hagyományos fotográfia sem egy és ugyanaz. Az emulzió az egy anyag, amely a víztől és a vegyszerektől megduzzad, s a duzzanat szabad szemmel érzékelhető kapcsolatban áll a fénnyel. A komputerrel írt szöveg kiegyensúlyozottabb, biztonságosabb, nyugodalmasabb, de nincsen mélységélessége, ugyanúgy a szöveg anyagisága vész el. A kézírásom láttán ugyanis állandó kapcsolatban vagyok és folyamatosan szembesülök a saját pszichikai állapotommal, és ez napról napra, óráról órára változik. A komputerrel szemben ülve viszont halványabban látom a saját fantáziám képeit, hiszen maga a képernyő is önálló kép a betűkkel, ez valamennyit visszavesz a szöveg képíségéből, tehát inkább a gondolatok dominálnak, ezek írják felül a képi fantáziát. A komputer korszakában a szöveg érzékisége valószínűleg csökken és a szöveg gondolatisága bizonyosan növekedni fog, tehát lassanként nagyobb szerepe lesz a filozófiának, mint ahogyan a kézzel írott szövegekben nagyobb szerepe volt a lélektannak és az esztétikának.
– Mit tesz, ha látja, hogy megváltozott az írása, vagyis a lelkiállapota az előző napihoz képes? Megpróbál a korábbi hangulatba kerülni?
– Dehogyis próbálok, csak éppen tudomásul veszem, hogy most ilyen vagy olyan a pszichikai állapot, mintegy felmérem a pillanatnyi képességeket. A regényírás egyik legalapvetőbb kérdése a folyamatosság. Ha az ember csak két évig ír egy regényt és nem tizennyolc évig, akkor is sok minden megváltozik körülötte. Olykor megrázó események, máskor nagy örömök érik. Miközben a cselekménynek, a hősöknek, vagy magának a választott írásmódnak megvan a maga önálló logikája, és ezzel a napi események hatását követve nem lehet játszani. Éppen ezért a napi íráskép olyan, mint a napi meteorológiai jelentés. Napi tájékoztatást ad rólam, látom, hogy milyen az állapotom, tudom, hogy a hőseimnek milyen a pillanatnyi helyzete és vigyáznom kell rájuk, ne legyenek kellemetlen ütközéseink.
– Ön azon magyar írók egyike, akik népszerűek Németországban, művei német fordításai lassan negyed évszázada jelennek meg rendszeresen. Igaz, hogy Németországban úton útfélen felismerik?
– Ez erős túlzás, de ha mondjuk bemegyek egy könyvesboltba, ott a könyvesek többnyire fölismernek.
– Magyarországon is előfordul ilyesmi?
– Hazai könyvesboltban biztosítottan anonim marad a jelenlétem, ami különben igen kellemes.
– A népesség nagyobb számával magyarázható, hogy Németországban a hazainál magasabb példányszámot érnek el a művei?
– Minden könyvem közel sem, de kétségtelenül vannak könyveim, amelyek jóval magasabb példányszámban kelnek el különböző más nyelveken, mint itthon. Népességi arányokkal azonban mindez nem magyarázható.
– Hosszú évekig a Párhuzamos történetek című trilógiája kötötte le a gondolatait. Tolakodnak-e a fejében ötletek, hogy mit fog legközelebb írni?
– Az égvilágon semmi. A közeljövőben biztosan sok mindent fogok csinálni, de írni nem.
Mátraházi Zsuzsa
https://www.konyv7.hu/download/185/file/konyvhet2005_11-12.pdf
