09/12/2024
Zoli nagy munkában van. Egy darabig nem lesz. A legnépszerűbb verseit, novelláit mutatjuk be decemberben. ADMIN
A GÖDÖR MÉLYÉN
Hideg van!
Nem is sejt***em, hogy ennyire hideg tud lenni.
Szinte zsigerig hatol a szél. A kifújt levegő párája holtan zuhan alá, tünékeny illúziójaként a melegnek. Kérges és vörös a bőr, a kéz ujjai lassan feketednek bele az elmúlás mindennapjaiba, ahogy a fegyver vasa kilopja a lélek melegét. A kabát nem véd! Mindenféle koszlott rongyokat tekerünk a lábunkra és a kezeinkre, hitvány reményt táplálva: - Ez majd melegít.
A bakancs, mint nehéz kőkolonc, rabságot idézve rója útját. A köréje tekert kapcából, fekete, szennyes lé folyik állandóan. Ha eljön a mindig korán beköszöntő éjjel, megfagy, jégbe zár, fájdalmas álmatlansággal sarkalva arra, hogy menj, járkálj, mozogj… Élj…
Távoli emlék már a hideg és ízetlen, híg lötty, amit leves gyanánt egy szelet kenyérrel, napi adagként csajkánkba löttyintett az elhízott, és barátságtalan zászlós.
- Szaporán emberek! – kurjantotta. – Nem a Stefánián korzóznak! – Majd egy pillanattal később. – A rosseb, rohasszon meg katona! Mozdulj már, vagy rátaposok a pofádra!
Az étel már a feledés homályába süllyedt. A zászlós most máshol ordít, és az ágyúk is némán hallgatnak, nem ontják a halált.
Összebújunk, hogy lopott illúzióját élvezzük az összetartozás testmelegének, s merengve lessük, a magunk ásta sírgödör barna falait.
Voltaképp már mind halottak vagyunk!
Hitünk a holnapban, csak a bizonyosság késedelme. Innen nincs tovább! Nincs hova… E fal, akár a sírgödör örökre fogva tart, s a menekülés útja csak egy lehet… Ki innen, szembe a sistergő, pusztítva zúgó pusztulással...
Az árok - akár szemfedél, ránk borul, amint az éjszakát szemlélve nézem a csillagok vibráló pislogását. Valahol, láthatatlanul és elérhetetlenül távol, a Don kanyarog bombatölcsérekkel zúzott, jeges országútként, beleveszve a messzi északba…
Előttünk a semmi, mögöttünk a felejtés tegnapjai…
Négy hónap.
Négy hónapja, hogy otthagytuk, a messziről integetőnek és üdvrivalgónak, közelebbről, könnyező anyának, szótlan megrokkant apának, a félve anyjukba kapaszkodó gyerekeknek látszó tömeget. Ők csak sejtették, amit én ma már tudok…
Az idő viszonylagos. A halálraítélt utolsó éjszakája soha nem akar véget érni.
Nekünk ez az utolsó éjszaka, akkor és ott kezdődött, egyetlen hősies, és kikényszerített pózzal, vak ígéretekkel, felszított hévvel, és ostoba frázisokkal terhes légkörben, amikor a józan ész minden realitást levetkezve képes hinni egy vesztett ügyben, egy vesztett helyzetben, egy vesztett ideológiában, s e hitért odadob mindent, ami szent… Odadobja a holnapot, a jövőt, a következő generációt.
Nekem négy hónapot adott az élet arra, hogy gyerekből megérjek… Nem felnőtté! Hanem olyan gyerekké, aki már soha nem lehet felnőtt, nem lehet apa, és nem lehet gyerek sem… Négy hónap elég ahhoz, hogy minden, amiben egyszer hittél, csak apró morzsa legyen a létezés peremén, és egy szál cigiért, egyetlen falat kenyéréért képes legyél életet kioltani.
A háború réme, az ellenség, nem azért vált ki vad gyűlöletet, amit propagandaként hirdetnek! Nem azért, mert más a hite, pártállása, felfogása, vagy az elvei… Másképp él, hal, létezik, hisz… Azért ellenség, mert itt van, és te miatta vagy itt… Az ellenség az, aki miatt pokolra szállsz, és csak egyféleképp menekülhetsz: Halál által. Te ölsz, vagy téged ölnek. Egyre megy…
Csak négy hónap kell ahhoz, hogy emberből átváltozz valaki mássá. Szemedből kikopjon minden fény, s ha körbenézel a gödörben, már nem embereket látsz, hanem önmagad száznyi, ezernyi tükörképét, akik fejében ugyan ez, ugyan így fogalmazódik meg, és akik rád nézve pontosan ugyan azt látják, mint te.
Önmagukat! - Nincstelen koldusaként kiszolgáltatva az életnek.
Még emlékszem.
Büszke volt a mell, melyet feszített a kihívás fölött érzet dac, és a biztos győzelembe vetett hit. Falánk, de ifjú farkasként vettük láb alá a távolságot, és két nappal később, már egy vagon zakatolt velünk, keletre, a sosem látott messzeség felé.
Akkor láttam először Pestet.
Nekem, aki egy kis somogyi falu adta a születést és a gyermekkor gondtalan mezítlábas nyarait, csak elsuhanó pillantás volt, mert megismerni, pár óra alatt nem lehetett a hatalmas és fényes várost, mely akkor körülölelte a Dunát.
A hidak, még épen hirdették, hogy tartja magát az ország és a város, melyet a kora ősz oly szépen öltöztetett méltóságteljes színekbe.
…Már nem is nagyon emlékszem rá…
Mostanság, inkább az otthoni napok jutnak az eszembe. Az udvar, mellette a veteményes kert, a baromfi ólak, az istálló, aminek meleg szénaillatát, még most is az orromban érzem. Hátul, a kiskapu mögött, csak a fákkal borított erdő állt egy kopott út mentén, melyen esténként hazatértében, kolompolva haladt el a gulya.
…Elmorzsolok egy könnycseppet, mely búcsúztatja azt az életet…
Emlékszem anyámra, amint fekete ruhában áll, apám emlékének áldozva, és csendes magányosan, a megtört élet mementójaként búcsút int.
Körbe ott van minden, ami, ha a hétköznapok során utadba kerül, csak szék, asztal, kerti lugas, rózsák a ház lábánál, tücsökdal az árokparton, meleg nyáresték az eresz alatt, néha májusi ünnep, máskor téli esték méla csendje. Pipafüst, párálló hajnal, emberek a vásárban, tömeg, vigalom, és dal. A hajnalok ébredése és a meleg jószágszag az istállóban, friss tej… A kemence, amiben a kenyér anyám kezének melegét őrzi, és a kis vályogház, melynek rakott nád padlatán gyakran bújtunk meg öcsémmel…
Ez fájdalmas, de… Igen! Őt már megette mellőlem az élet, csak egy levél, és tárcája az, mit kezembe nyomtak, talán két napja.
Sírni sem volt erőm.
A darabos őrmester, ki két teljes hadjárat nyomait viselte srapnel rútította ábrázatán, egy nevet kiabálva halad végig a soron. Ilyenkor, mindenki csendben feszülő várakozással várta, hogy a hír, mit hoznak, kit emel ki a gödörből és viszi el egy másik pokolba, vagy, és ez volt a gyakori eset, ki az, ki meggörnyedve kuporodik az otthonról kapott pársorost olvasgatni. Az én esetem, nem volt gyakori, így sokan csak nézték, mikor a vén katona, megállva előttem, halkan két szót mond, majd magamra hagy az ébredő fájdalommal.
Társak siettek mellém megtudakolni, mi baj, de csak halkan annyit tudtam mondani:
- Meghalt a testvérem…
Már tudom!
A halál, itt nem hír, nem újság.
Sorsszerűség! Elkerülhetetlen tény.
Ezernyi formában találkoztam vele. Látványban és szóban, pillanatonként megújuló rémlátomásként, mely mára, már a közöny hamuját borította civilizált létem korábbi iszonyatának lángjára. Már érkezésünk első perceiben, kezdetét vette bemutatkozása…
- Maguk meg fognak dögleni! – cseng a fülembe a tébolyult parancsnok hangja, aki akkor, mikor megérkeztünk, már három hete állta a szakadatlan bombazáport, amit ránk szabadított az ellenség. – Itt nincsenek túlélők! – harsogta nyálát fröcsögve. – Aki nem patkol el, az nem harcol! Ergo, gyáva féreg, és én magam fogom agyonlőni, ha meglátom a mocskos pofáját! – Azzal, magabiztos dölyffel az arcán elvonult soraink előtt!
Két héttel később láttam, amint egy akna szétszaggatja a testét…
Máskor, kihajolva a fedezékből, viszonozva ósdi flintáinkkal a szemből okádott golyózáport, valahogy mindig meghallottam, ha valaki a közelemben feljajdult, vagy csak némán összeroskadt.
- Rohadt ruszkik! – morogta Karcsi, aki valahonnan Miskolc környékéről érkezett! Nem volt több tizenhétnél. – Ha egyszer hazajutok ebből a redves gödörből, és találkozok eggyel, hát jobb, ha megkapaszkodik a nadrágjába. – Vigyorogva kiköpött, és egy eltett kenyérhéjdarabkát rágcsált. Szégyenlősen megkérdezte, hogy kérek-e, majd szétvet***e a karjait.
A kenyérhéj eltűnt, mint ahogy az arca is… Valami kóbor golyó…
Itt nincsenek barátságok. Az, akivel együtt szívod a halál leheletét, csak testvéred lehet. Itt nincsenek futó ismeretek, felületes kapkodó cimboraságok. Ha egy éjt átvirrasztasz melletted kuporgó embertársaddal, kémlelve az éj árnyait, akkor kinyílnak a legsötétebb titkok kapui is, s a máskor néma száj mesél az elmúltról. Előbb utóbb mindenki beszél. Mivel pap nincs, egymásnak gyónjuk meg álmaink, vágyaink, dugott bűneink dolgait.
Itt minden közös. Egyformán kijut a hidegből, az éhezésből, a félelemből, és már tudjuk, hogy a halálból is.
- Innen nincs visszaút! – köhögte Miklós bácsi, nehéz ugató hangon. Letörölte, a piros vért a szájáról, és hümmögve nézett maga elé. – Elveszett ez a háború, s mi is elveszettek vagyunk… Ha lesz is sírunk, ki hoz majd rá… eh – legyintett. – Mindegy…
Egy reggel, felébredve, egyenesen tágra nyitott, zúzmara fényesít***e szemeibe, néztem. Kezében egy fényképet szorongatva fagyott halálra…
- Molnár7! Kis16! Kis 21! Jakabi! Pável! Harmat! Sávos! – suhant a gödör fenekén a parancs! – Járőrbe!
- Na nekem is kijutott! – gondoltam, és felszedelőzködtem. – Pirók! – szóltam a mellettem kuporgó Debreceni fiúnak! – Ezt, ha véletlen… - nyújtottam egy levelet. Némán bólintott, s írott hagyatékomat átvette. Szemében ott volt saját pillantásom tükre. – Isten veled!
Sorba álltunk, kaptunk egy- egy kupica lélekmelegítőt, aztán hason kúszva elhagytuk a gödröt, a mind sűrűbb homályban.
Fagyott sárban kúszva, krátereket kerülgetve, csendesen zihálva osontunk. A kéz kékre fagyott, ruhánk átnedvesedett, és testünk gyötrelmesen óvta testünket a kihűléstől! Mégis izzadtam. Szívem a torkomban, ahogy egyre jobban megközelítettük, az ellenséget, figyelve minden jelre, és rögzítve, amit láttunk…
- Ne feledjék. – jut eszembe az eligazítás. Peckes hadnagyocska sorolta a teendőket. – Mindent megnéznek! Hol vannak alkalmas fedezékek, állások kiépítésére alkalmas domborulatok. Előre kell nyomulnunk! Az ellenség mozgását fel kell mérni, utánpótlásait meg kell akasztani! Keressék a rést! – sorolta hetünknek, mintha mi megnyerhettük volna a rég vesztett csatát. – Mindannyian elmondják, mit láttak, és annak alapján tesszük meg a következő lépést, hogy felmorzsoljuk a kimerült ellenséget. – Istenem! Ez hisz is benne, hogy győzhetünk?! – Döbbentem meg, és sokatmondó pillantásom találkozott a srapnel csúfította őrmester nézésével… Ő nem hitt!
Széles vonalban kúsztunk! Harminc méter is meglehetett köztünk, és a csillagok halvány fényét elnyomta a füsttel keveredett éji köd!
Még most is látom.
Egy világító rakéta szaladt fel az égre, s ragyogó fénybe vonta egy pillanatra a mezőt. Épp egy kráter szélén feküdtem. Tőlem jobbra nem láttam senkit, de balra… Jakabi Krisztián… épp egy drótakadályon emelte át a lábát, mikor mindent elöntött a fény. Hosszú másodperig dermedten nézett előre. Lába a levegőben, görnyedten tartva magát. Aztán hirtelen vetődött… Mikor elrugaszkodott, megszólalt egy géppuska, és egy rövid sorozat félbetörte a mozdulatot. A fény kihunyt, de rögtön követte másik fél tucat.
Ott lógott a drótokon.
Eddig valahogy túléltem.
Minden nap, minden újabb nap, hoz valami felülmúlhatatlan iszonyatot.
- Az utánpótlásunk megakadt. – Az ismert hadnagyocska szónokolt. – A fejadagot átmenetileg csökkentjük.
Arról nem mesélt, hogy napok óta, vizet csak úgy ihattunk, ha a bombatölcsérek aljáról kimertük, és pokrócon átszűrtük. Forralni nem lehetett, mert az oroszok éjjel a fényre, nappal a füstre azonnal lőttek!
A gyengébb gyomrúak kezdték. A gödör egyébként is undorító volt, de a vérhas első hulláma, szinte pöcegödörré t***e. Orvosság alig, néhányan, egyszerűen agyagot ettek, hogy a testüket kettészaggató görcsök csillapodjanak.
És a tetvek…
Marékszám, és elpusztíthatatlan számban hemzsegtek mindenütt. Hajban, bajuszban, ruhában, ételben… mindenben. És ha már a tetvek nem voltak elegek, ott voltak a hízott poloskák… Fürdetlen, büdös, ápolatlan, torzonborz ezrek, egy gödörben… És mindezek felett a hideg, az éhség, a kiszolgáltatottság, és annak tudata, hogy valahol van egy fegyver, és benne egy golyó, melyre felrótták a nevünk…
- Eddig túléltem! Eddig valahogy Túl… De holnap? – Hirtelen parancs csattan, s tudom már, hogy lehet, nem lesz holnap…
- Bartha! Máriásy! Forró2! Halmi! Dobó! Szikszai! SÁVOS! Járőrbe!
Juhász Zoli - Shepherd
Ui: Fontos megjegyeznem, hogy a kép készítésekor a mesterséges intelligenciának nem adtam meg a fiú korát. Tudta, hogy a Donhoz küldött leventék, gyakorlatilag gyerekek voltak...
