24/01/2025
Képről képre – Tényleg magukért beszélnek-e a képek?
A Magyar Kultúra Napján ejtsünk pár szót a magyar képi kultúráról is. A képi kultúra (amit hívhatunk vizuális kultúrának is) nem más, mint a képek szemlélésének, a képek szeretetének és a képek értésének a kultúrája. Ezzel pont ugyanaz a helyzet, mint a nyelvvel és az irodalommal. Egyrészt meg kell tanulnunk helyesen írni, meg kell tanulnunk gondolataink pontos kifejezését. Másrészt ha van rá tehetségünk, akkor tanulnunk kell azt a művészi kifejezést is, ami az általunk leírtakat érzelmileg telíti, s olvasóink számára nemcsak érthetővé, hanem átélhetővé is teszi szövegeinket. A képek alkotása, a rajz, a festés, a grafikai tervezés nemcsak egy szakma, hanem művészet is. De nem kevésbé fontos a képek szemlélésének, a képek értésének a megtanulása is.
A képek értése nem azt jelenti, hogy megfejtjük őket, mint egy rejtvényt. Az igazi műveknek amúgy sincs egy bizonyos jelentésük. Nem célravezető, ha a megfejtéseken gondolkodunk. A rejtvények – a pillanatnyi megfejtés örömén túl – nem nyújtanak élményt és nem nyújtanak túl nagy élvezetet sem, szemben az igazi műalkotásokkal. A képek értése nem más, mint az a képesség, hogy felismerjük a képnek mint formának a sajátosságait. A képalkotás is egy nyelv, mellyel lehet hazudni, lehet blöffölni, lehet fecsegni, s megrendítő igazságokat is ki lehet mondani. Azt is látnunk kell, hogy vannak dolgok, amiket csak formákkal, színekkel, vonalakkal lehet kifejezni, de mindezek mellett soha nem mondhatunk le a képek szavakban megfogalmazott értelmezéséről sem.
Intellektuális önteltségnek tartom azt a gyakorta hangoztatott véleményt, hogy képeket nem kell magyarázni, hanem engedni kell, hogy hassanak. Ha a képeknek nem lenne más céljuk, mint hatást elérni, akkor tulajdonképpen múzeumokra sem lenne szükség. Hiszen hatnak ránk a villamosmegállóban lévő képek, a szupermarketek reklámjai, meg a színes négyzetek is. Ennél még értelmetlenebb vélemény az, hogy a nézőt hagyni kell, hogy maga jöjjön rá a kép „megfejtésére”. Szerencsére a műalkotások nem feladványok, nem képrejtvények, így nincs olyan értelmezésük sem, amelyet megfejtésnek tekinthetnénk.
Hogy mennyire szükségünk van a képekről való beszédre, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a képeknek nemcsak esztétikai minőségük van, hanem történeti értékük is. Lehet csodálni Csontváry Kosztka Tivadar önarcképének szuggesztív tekintetét, a bravúrosan megfestett kezeket, meg az egész kompozíció nagyon fegyelmezett megformálását, de ez még nem több, mint szubjektív tetszés. Ha igazán közel akarunk kerülni a műhöz, bizonyos tudásra is szert kell tennünk. Föl kell tennünk bizonyos kérdéseket, s ha nem kapunk rájuk választ a Csontváryról szóló könyvekből, akkor ezeket a válaszokat magunknak kell megfogalmaznunk.
Az egyik legtriviálisabb és eddig soha fel nem tett kérdés az „Önarckép”-pel kapcsolatban, hogy mit csinál Csontváry? Rajzol vagy fest? Jobb kezével rajzolni készül (az önarckép tükörből készült, Csontváry jobbkezes volt, de ez a festményen fordítva, bal kéznek látszik), baljában pedig palettát és ecseteket tart. Nincs és soha nem is volt olyan művész, ki ezt a két dolgot egyszerre tudta volna csinálni. Akkor Csontváry mégis miért így jelenítette meg magát? A választ egy másik kérdés adja meg: milyen színű a vászon a művész festőállványán? Kapásból mondhatnánk a választ, hogy fehér. Ám a festményen ez a felület a zöld, a sárga és a kék finom, világos árnyalataiból tevődik össze, s fehérségnek nyoma sincs.
Amit Csontváry ezen az önarcképén megjelenít, az éppen az, amire olyan büszke volt már 1894-ben is, s ez nem más, mint az ő rendkívül kifinomult színérzékelő képessége, amit egyébként már külföldi kortársai is elismertek. Csontváry büszke volt a természetben végzett színtanulmányaira, s ennek köszönhető, hogy a fehér festővásznat nem a tudásának, hanem a látásának megfelelően színesnek ábrázolta. A festmény akkor készült, amikor Csontváry befejezte müncheni festői tanulmányait. Ez az egyetlen képe, amelyen valóban festőként ábrázolta önmagát, így afféle vizsgamunkának is tekinthető. Ezzel bizonyította, hogy a rajzban és a festészetben egyaránt felkészült művész (ezért a sajátos „kétkezes” önábrázolás), s hogy az érzékeny színlátása révén képes lesz a nagy festői célok elérésére is. A festmény éppen ezért 1894-ben kellett hogy készüljön, s nem 1900 körül, ahogyan azt a korábbi Csontváry-irodalomban olvashatjuk.
A képek esztétikai élvezete soha nem pótolja a képekről való tudásunkat. Ez a tudás a képekről való beszéd és gondolkodás során formálódik meg, és egyáltalán nem magától értetődő. Ez a tudás pedig végső soron az esztétikai szemlélésünket is befolyásolja.
kép:
Csontváry Kosztka Tivadar: Önarckép, 1894
olaj, vászon, 67 × 39,5 cm
Magyar Nemzeti Galéria
szöveg: Bellák Gábor
