Vigilia Szerkesztőség

15/01/2025

Szilasi László: [18.48: telefon]
(El nem hangzott beszélgetések anyámmal)
Naplóregény: zsolozsma és mantra

Gyerekkoromban nagyon féltem, hogy meg fogtok halni,
és ti azt mondtátok, hogy addigra már elég erős leszek, hogy elviseljem, ez nem lett igaz, most már árva vagyok, de nem vagyok elég erős hozzá, nézek ki a fejemből, és arra várok, hogy valamelyikőtök felhívjon az öregek otthonából, de nem hívtok soha, ez az én árvaságom, és én az elmaradt telefonbeszélgetések helyett írom ezt a könyvet, ami talán nem lesz publikus, mert mintha tényleg arról volna szó, hogy a valami helyett más áll a szövegben, s így egy láthatatlan dolog metaforáit olvasnánk, ami (feltételezhetjük) igazából a líra sajátossága lenne, de az is lehet, hogy a kihagyásnál és az elhallgatásnál járunk, ami talán maga is helyettesítés: a valami helyett a hiány van jelen, de mindegy, félre bú, mert én eredetileg arra gondoltam, hogy mivel te 2022. december 5-én haltál meg, egy évig foglak írással gyászolni, gyászév, elég az, de nem elég, egyáltalán nem elég, nevetséges is lenne, most 2024. december 5-ére tervezem az utolsó bejegyzést, két év, az is nevetséges, de nem ragadhatok bele a gyászba, (tényleg: miért is nem?, hát, elsősorban talán éppen azért nem, mert te is elfelejtetted az életed végére a saját anyádat, és amikor – óvatlanul – rákérdeztem, te azt mondtad, hogy nem emlékszem rá, már nem emlékszem rá, fiam, és utána nagyon-nagyon sírtál, hiszen hát te is egy évig gyászoltad az anyádat, szombatonként soha nem ettél egy falatot sem, én pedig nem akarom ezt, én emlékezni akarok rád, amíg csak élek, meg még egy kicsivel tovább), nem ragadhatok bele, de két év hátha elég lesz, még akkor is, ha a barátnőm azt állítja, hogy én mindenféleképpen szeretnék beleragadni a gyászba, a gyászolásba, a gyász munkájába, a szomorúságba, a bánatba, a fájdalomba, a lesújtottságba, a keserűségbe, a keservbe, a siratásba, az írott jajszóba, és hát, ugye, az élet gyászolás általi újrakezdésébe, esélytelen vállalkozás, és még az is lehet, hogy igaza van, néha legszívesebben tényleg belefulladnék ebbe az egészbe, a végtelenségig tartana ez a napló alakú búcsúzkodás, hiszen a búcsú még nem a dolog vége, fel lehet vele tartóztatni a véget, a vég bekövetkeztét, már ha a vég eléggé udvarias, befejeződött, de még nincs vége, erről szól a búcsú, talán fel tudja tartóztatni a véget, hej, de szívesen beleragadnék, bele bizony én.

Fotó: Valuska Gábor
(A Vigilia januári számában olvashatók részletek az író készülő regényéből.)

14/01/2025

Életszentség a 21. században
Laurence Freeman januári üzeneteiből

Laurence Freeman bencés szerzetes minden nap közzétesz egy rövid üzenetet az általa alapított szervezeten, a WCCM-en (A keresztény meditáció világközössége) keresztül. Januári üzeneteiből idézünk.

Hogyan foghatjuk fel az életszentséget a 21. században, abban a korban, amely már nem olyan, mint a 12. század, a hit kora, amikor az embereknek teljesen hasonló kultúrájuk volt, azonos meggyőződéseket vallottak, s ugyanúgy tapasztalták meg a szentséget és az emberi létezést? Mit jelent tehát az életszentség ebben az egészen másféle világban? Simone Weil a modern kor egyik nagy prófétája volt, kortársa Dietrich Bonhoeffernek, a másik nagy prófétának. Azt hiszem, a világháború utolsó időszakában mindketten átalakították a teológiai gondolkodást és a keresztény identitásra vonatkozó nézeteket. Dietrich Bonhoeffer szerint a kérdés a következő: „A világ nagykorú lett. Hogyan virágozhat a keresztény hit a szekuláris társadalomban?” Simone Weil újfajta életszentségről beszélt. Az életszentségnek arról az új formájáról, amelyet meg tudunk valósítani korunkban.
A magam részéről azt szeretném hangsúlyozni, hogy ismét kapcsolatba kell kerülnünk saját szemlélődő hagyományunkkal. A szemlélődő hagyomány mindig is nagy figyelmet szentelt a szentség kérdésének, mind az emberi életszentségnek, mind Isten szentségének. A szemlélődő imádság utat nyit a szemlélődő élet felé. Az emberek néha megkérdezik, mi a különbség a szemlélődő imádság és a szemlélődő élet között. A legegyszerűbb válaszom: a szemlélődő imádság szemlélődő életre vezet.

13/01/2025

„Nem teszek úgy, mintha mindent tudnék”
Anselm Grün OSB nyolcvan éves

1945. január 14-én született Anselm Grün bencés szerzetes, teológus, lelki író. A holnapi napra eső születésnapja alkalmából a katholisch.de nevű német hírportál készített beszélgetést a szerzetessel, ennek válaszai olvashatók alább.

1964-ben léptem be a münsterschwarzachi bencés monostorba. Az 1968-ban kitört diáklázadások idején mi, bencések is új utakat igyekeztünk keresni, s egyebek között a jungi pszichológiában is elmélyültük. 1976-ban olyan konferenciát rendeztünk, amelyen az ókeresztény szerzetesség tapasztalatait pszichológusokkal és szerzetesekkel egyaránt megosztottuk – ami teljesen újnak számított akkoriban. Ebből születtek az első előadásaim és írásaim. 1977-ben kezdtem ezzel a területtel foglalkozni, s a munkám fokozatosan egyre nagyobb területre terjedt ki, amikor nagyobb kiadók is érdeklődni kezdtek a könyveim iránt. Később egzisztenciális kérdések felé fordultam: hogyan kezelhető a félelem és a depresszió, hogyan viszonyulhatok saját magamhoz?
Különösen fontos számomra az a könyvem, amelyben Jézus terápiájáról írok. Azt akartam megmutatni, hogy a Biblia terápiát is kínál az embereknek, mégpedig hatalmas bölcsességgel. De bármelyik könyvemen dolgozzak is, mindig úgy érzem, ez a legfontosabb. Az evangéliumokról szóló könyveimre is büszke vagyok. Sok-sok kommentárt elolvastam, s azon voltam, hogy teológiai szempontból helyesen, de érthető nyelvezeten adjam vissza a megállapításaikat.
Jelenleg egy reményről szóló könyvön dolgozom. Már régóta élénken foglalkoztat a remény kérdése. Nemcsak arról akarok írni, hogy mit mond a Biblia a reményről, de arról is, hogy mit jelent nekem, és hogyan élem át.
Egyszerű, de nem banális nyelven írok, amelyet az emberek megértenek. Nem vagyok megosztó, és nem teszek úgy, mintha mindent tudnék. És nem tanácsokat adok az embereknek, hanem azt mondom el, hogy én miként látok különböző dolgokat. Írás közben az olvasókra is próbálok gondolni. Az írás olyan számomra, mintha beszélgetést folytatnék. Nem munkát jelent, hanem segít abban, hogy éber és figyelmes maradjak.
Sokféle felkérést kapok. Vállalatok és bankok a cégvezetéssel kapcsolatos témák és a gazdaságban képviselhető értékek iránt érdeklődnek. A hospice-házakban a haldoklással és a gyásszal kapcsolatos kérdésekről beszélek. Az ulmi színházban, ahol bemutatták a „Parsifal”-t, a gyógyító rituáékról beszéltem. Egyszer egy hacker-céghez is meghívtak, amely a cégek biztonsági réseit tárja fel, de persze nem támadja meg őket. A fiatalokat nagyon érdekli az a kérdés, hogyan tudnak táplálkozni belső erőforrásaikhoz, s hogyan kerülhetik el a stresszt. Mitől lesz jobb a közös munka, és hogyan képviselhetem a reményt a munkahelyemen? Ha ilyesmiről beszélgetünk, sokszor belátják, hogy tényleg értelmes munkát végeznek, amelyből erőt meríthetnek – és akkor ismét élvezni kezdik.
Valahogyan el kell juttatnunk az emberekhez a keresztény üzenetet, és segítenünk kell abban, hogy felismerjék, tényleg tud segíteni. Én mindig a kereszténységből merítem, amit mondok, bibliai szövegeket idézek, s a hitről, a reményről és a szeretetről beszélek. Megmutatom, hogyan hathatják át ezek az értékek a munkánkat: például a cégnél, ahol dolgozom, úgy beszélek-e másokkal, hogy a kölcsönös bizalmat erősítem, vagy pesszimista és bántó vagyok-e?
Egyre fontosabb számomra a vallásközi párbeszéd. Több könyvet írtam az iszlámtudós Ahmad Milad Karimivel. Nagyon gazdagítóak számomra a beszélgetéseink. Az eszmecsere ledönti a válaszfalakat. A vallások nevében hirdetett radikális nézetek (akár iszlamisták, akár amerikai keresztények részéről) arra hívják fel a figyelmet, hogy nagyon fontos a párbeszéd. Nem akarom összemosni egymással a hagyományokat; a kölcsönös tisztelet fontos számomra. A muszlimoknak vannak fenntartásaik a kereszttel kapcsolatban, de amikor elmagyaráztam Kariminek, mit jelent számomra, megérintették a szavaim, s tisztelettel fogadta a meggyőződéseimet, még ha nem is tudta osztani őket.

11/01/2025

Angyalosi Gergely írása Krasznahorkai László „Zsömle odavan” című regényéről

„Én szóltam” – olvassuk mintegy mottóként a kötet főszöveg előtti oldalán. Nem kétséges, hogy kinek a hangját halljuk: az író (mármint a narrátor) szól itt hozzánk, megelőlegezve a majdan levonandó „tanulságokat”, amelyeknek csak az egész mű elolvasása után kerülhetünk birtokába. Mindenesetre baljós következményekre szoktunk figyelmeztetni ezzel a fordulattal, általában akkor, amikor már megtörtént a baj, mintegy magunkat mentendő. A könyv egésze összefoglalható ebben a nyelvi aktusban: az író megmondta előre, figyelmeztetett. De kit, és mire? Erre kell rájönnünk az olvasás során.
A mottó előtti ajánlás – D. J. emlékére – mindenesetre sokat elárul az előzetesen tájékozódni hajlandó olvasónak. Ugyanis ténylegesen létező személyre utal, akit Daka Józsefnek hívtak. Az idős ember a vele készült videóbeszélgetés (2011?) tanúsága szerint valóban meg volt győződve arról, hogy az Árpád-házi királyok leszármazottja, s ilyenképpen jogosult a magyar trónra. Sőt, elmondása szerint Horthy Miklós nagy titokban meg is koronázta 1944-ben, kötelezvén őt magát is a teljes titoktartásra, amit egész életében be is tartott, egészen a közelmúltig (a regény kezdetén kilencvenkét évesnek mondja magát). Krasznahorkai sokat merít ebből az interjúból, valamint Józsi bácsi egyéb nyilvános szerepléseiből, a megjelenésétől, beszédmódjától kezdve a privát szokásokig (kávéfőzés) és a családtagjaival való konfliktusokig. Az író a tartalomjegyzék előtti utolsó oldalra, a nem kis mértékben rejtélyes köszönetnyilvánítások után egy záró szerzői megjegyzést illeszt. „Ez a könyv a képzelet terméke, mely – maga is a valóság részeként – ezúttal is a valóságból táplálkozik, ám innentől fogva ehhez a valósághoz, mely közvetetten táplálta, az itt olvasott művészi formában már semmi köze. Sajnos.” Érteni vélem, hogy eszerint kétféle valóság van: egyrészt az, amelyet maga Kada József testesít meg a média révén megismerhető mivoltában, másrészt pedig az, amelyet az írói képzelet ebből a személyből megalkot a műben, s amelynek már „semmi köze” az előbbihez. Tandori mondta egyszer, hogy az író mindenkiből papírfigurát csinál – Krasznahorkai nyilván egyetértene vele, de annyit talán hozzátenne, hogy ez a papírfigura maga is a valóság része, ha nem is ugyanabban a dimenzióban. A kérdés már csak az, hogy mire vonatkozik a „sajnos” módosítószó? Ráadásul a mottó („én szóltam”) játékosan cáfolhatja is a valóságrekeszek ilyetén való szigorú elválaszthatóságát. Hiszen arra utal, hogy a művészi formában való megjelenítés, noha elszakad attól, amiből táplálkozik, mégis figyelmeztetésül szolgálhat annak a világnak is, amelyben gyökerezik. A „sajnos” így tehát arra a réges-régen szertefoszlott hitre (is) vonatkozhat, hogy az irodalom vagy általában a művészet beleszólhat az úgynevezett „valóságba”, vagyis segíthet, vagy legalábbis felhívhatja a figyelmet a közeledő rosszra.

(A teljes írás a Vigilia januári számában olvasható.)

– Lesz-e új magyar király? –📖Megannyi menekülő Krasznahorkai-hős után a szerző új regényének főszereplőjét, a 91 éves Kada Józsi bácsit, aki hiába tett meg ...

10/01/2025

Meghallgatni azokat, akiknek már nincs hangjuk

George Jacob Koovakad bíboros, aki a december 7-én bíborossá kreált 21 egyházi méltóság közé tartozik, s Indiában elsőként nyert el ezt a méltóságot úgy, hogy előtte nem szentelték püspökké, január 8-án mondta el első beszédét az indiai szír-malabár egyház szinódusán. Beszédében azt hangsúlyozta, hogy az egyház csak akkor tud növekedni, ha figyel azok hangjára, akik fájdalmukban és kitaszítottságukban már nem tudnak beszélni. „Az egyház nem fog előrelépni, ha nem ismeri el, és nem tartja tiszteletben azok hangját, akik már elnémultak, s nem fogadja el nagyrabecsüléssel azokat, akik peremre szorultak és elszigetelődtek.” Arra intette a szinódus résztvevőit, hogy „tartsák nyitva a szemüket és a fülüket, s legyenek érzékenyek az emberek problémáira, fájdalmaira és nehézségeire.” Az egyháznak, hangsúlyozta a bíboros, „valóban tábori kórházzá kell alakulnia, amely bekötözi az életük során megsérült emberek sebeit”.

09/01/2025

A Krisztus istenségébe vetett hit elhomályosulása ellen
Raniero Cantalamessa a Nikaiai zsinat évfordulójáról

A „The Tablet” című katolikus hetilap január 11-i számában Raniero Cantalamessa bíboros, a népszerű és közismert szónok és teológus közölt írást a 325-ben rendezett Nikaiai zsinat 1700. évfordulója kapcsán. Ebből idézünk.

2025-ben ünnepeljük a 325 első felében Nikaiában (a mai Törökország területén fekvő Iznikben) tartott egyetemes zsinat ezerhétszázadik évfordulóját. A zsinat által elfogadott hitvallás valamennyi történelmi egyház (a katolikus, az ortodox, a lutheránus, a kálvinista, az anglikán) híveit egyesíti egymással, sőt azokat a felekezeteket is, amelyeket evangelikálnak vagy pünkösdinek nevezünk. Az évforduló páratlan lehetőséget ad arra, hogy közösen elismerjük és megünnepeljük azt a hitet, amely mindenkit egységbe fog, aki hisz Krisztusban.
De egy másik, nem kevésbé jelentős lehetőséget is biztosít számunkra: érdemes áttekintenünk, hogy milyen szerepet játszik a modern és a posztmodern világban a Krisztusba vetett hit, s érdemes elgondolkodnunk azon, hogyan is állunk a nikaiai hittel. A 359-ben Riminiben tartott és Nikaia ellenfelei által szervezett helyi zsinat után Szent Jeromos a következőket írta: „Az egész világ sóhajtozott, és mindenki megdöbbent azon, hogy végső soron ariánus.” Fel kell tennünk ma magunknak a kérdést, nincs-e véletlenül még több okunk arra, hogy efféle sóhajokat hallassunk.
A zsinat eredetileg azzal a problémával igyekezett szembenézni, hogy a létezők összességén, magán a léten belül milyen hely illeti meg Isten Igéjét, következésképpen Jézus Krisztus személyét is. Nikaia ezerhétszázadik évfordulója kapcsán ugyanakkor azon is el kell töprengenünk, hogy milyen jelentősége van Krisztusnak a mai kultúrában. Ne foglalkozzunk most az irodalmi művekkel és a szórakoztatóiparral, mert ezeken a területeken Jézus Krisztus még mindig „szupersztár”.
Vegyük szemügyre inkább a napjainkban zajló három legfontosabb párbeszédet. Először is, a vallások párbeszédét. Jézus Krisztus nincs jelen ebben a párbeszédben. Nem is lehet másként; ebben a kontextusban ugyanis a béke, a szegénység, a természeti környezet és az etikai kérdések vannak napirenden. A második a természettudomány és a hit közötti párbeszéd. Jézus Krisztus ebben sincs jelen.
Mióta a big bang elmélete bosszút állt a tudósok kezdeti szkepszisén és megerősítette a világmindenség folyamatos tágulásának gondolatát, a tudomány már kevésbé viszolyog Isten és a teremtés eszméjétől. Ennek ellenére Krisztus, a megváltás és az üdvösség kérdése nem vetődik fel ebben a reflexiós folyamatban. Harmadsorban a hit és az értelem között folyik párbeszéd, és Jézus Krisztus innen is hiányzik. Ez a vita elvont filozófiai kérdésekről folyik, s olyan történelmi és esetleges jelenségek nem kerülnek elő benne, mint a megtestesült Krisztus.
Az a számtalan történettudományi, teológiai és ökumenikus kezdeményezés, amelyre a nikaiai évforduló kapcsán sor fog kerülni, szinte teljesen érdektelen lesz Isten és az egyház szempontjából, ha nem azt a célt szolgálja, amelyet Nikaia szolgált, vagyis nem erősíti meg és nem ébreszti fel ismét – ha szükséges – a keresztényekben a Krisztus istenségébe és a Szentháromságba vetett hitet. Ezerhétszáz évvel ezelőtt az egyház hatalmas erőfeszítést tett, s hitével fölébe emelkedett minden emberi rendszernek és minden értelmi ellenállásnak. A hit hulláma felcsapott a legmagasabb pontra, és ott hagyta nyomát a parti sziklán. Ma arra van szükség, hogy ismét a magasba csapjon a hit hulláma; az egykor hagyott nyom nem elég. Nem elég, ha csak ismételgetjük a nikaiai hitvallást – a Krisztus istenségébe vetett hitnek is a magasba kell csapnia ismét.

08/01/2025

Tracey Rowland: Joseph Ratzinger gondolkodásának elméleti és lelki gyökerei

Joseph Ratzinger 1927-ben született Bajorországban. Gyermekkorát beárnyékolta a náci hatalomátvétel, és ifjúkora egybeesett a II. világháborúval. Két nemzedékkel korábban a katolikus Bajorország, sőt a „megaállamként” létrejött Németország összes német nyelvű katolikus tartománya a porosz Otto von Bismarck vezette Kulturkampf (kultúrharc) elszenvedője lett. Amint üldöztetés idején gyakran előfordul, az elnyomottak közül kiemelkedő vezetők kerülnek ki. Az 1870-es évek Kulturkampfja és a második világháború közötti korszakot ma a német katolikus tudósok „virtuóz” nemzedékeinek időszakaként tartjuk számon. Közülük sokan a bajor fővárosban, Münchenben tevékenykedtek, és a Carl Muth (1867–1944) által 1903-ban alapított, Hochland című multidiszciplináris folyóiratban publikáltak. Más kiemelkedő katolikus értelmiségiek ebben az időszakban a Rajna-vidéki városokban, például Kölnben és a Rajna mellékfolyójánál, a Neckarnál fekvő Tübingenben tevékenykedtek. Wilhelm von Ketteler báró (1811–1877), mainzi püspök, aki Otto von Bismarck meghatározó ellenfele volt, egyenesen azt állította, hogy „a Rajna katolikus folyó”. A másik nagy „katolikus folyó” a Duna. A Habsburg birodalom területén kanyarog, és egyik mellékfolyója az Isar, amely Münchenen folyik keresztül. A fiatal Joseph Ratzinger e két nagy katolikus folyó között fekvő városokban töltötte gyermekkorát, közel az osztrák határhoz és Salzburg városához.
Édesanyja a dél-tiroli Mühlbachban született, abban az időben, amikor a terület a Habsburghoz tartozott. Apja alsó-bajorországi földműves családból származott. Ratzinger tehát a katolikus Bajorország és a katolikus Ausztria hatása alatt nőtt fel. Ezt a miliőt ő maga „mozartinak” nevezte. A jelző a barokk katolicizmus művészetek iránt táplált nagyrabecsülését tükrözi, amely azon az elven alapult, hogy a szépség a lét transzcendentális tulajdonsága. Ha valaki a „Bajorország” szót hallja, sörre, fehér kolbászra, barokk templomokra, középkori lovagiasságra és a Mennyek Királynőjeként tisztelt Szűz Máriára gondol, akinek kék és fehér színei a bajor zászlón látható rozettás mintákkal vannak díszítve. Koncertek és Wagner-operák is eszünkbe jutnak. Ez utóbbiak katolicizmushoz fűződő viszonya talán terhelt, de legalább megerősítik a mitológia és a transzcendencia fontosságát. Negatív szempontból Hi**er, a fasizmus és a dachaui koncentrációs tábor juthat eszünkbe. A fiatal Joseph Ratzinger gondolkodása ezeknek az antinómiáknak a hátterében formálódott.

(Az ausztráliai University of Notre Dame teológiaprofesszorának teljes írása a Vigilia januári, „Joseph Ratzinger/XVI. Benedek teológiája” tematikájú számában olvasható.)

07/01/2025

Elfelejtjük-e Albert Schweitzert?

Albert Schweitzer a 20. század legjelentősebb személyiségei közé tartozik, mégis az a veszély fenyeget, hogy a nagy humanista alakja könnyen feledésbe merülhet. A születésének 150. évfordulója alkalmából szervezett emlékév ennek kívánja elejét venni. Az offenbachi Német Albert Schweitzer Központ munkatársa, Roland Wolf összeállítását közöljük.

Albert Schweitzernek a modern kultúrát érintő kritikája, az állatok védelme melletti kiállása és az atomfegyvereket elítélő álláspontja mit sem vesztett aktualitásából. Annak ellenére azonban, hogy az 1950-es és az 1960-as években szabályosan rajongtak a humanista evangélikus teológusért, akit Nobel-békedíjjal is kitüntettek, idővel megfakult az iránta való érdeklődés. Ezért 2025-ben fontos, hogy két dátumhoz kapcsolódva ismét a nyilvánosság figyelmének fókuszába állítsuk alakját: január 14-én lesz Schweitzer születésének 150., szeptember 4-én pedig halálának 60. évfordulója.
Fontos, hogy a fiatalokat is megismertessük Schweitzer gondolataival, érdemes ugyanis korán kezdeni, joggal remélhető ugyanis, hogy a fiatalokat megérinti az élet tiszteletének eszméje. Bár csak Németországban kétszáz iskola viseli Albert Schweitzer nevét, az intézmények csak elvétve ápolják tevékenyen az emlékét.
Schweitzer, aki 1875. január 14-án született az elzászi Kayserbergben, egyetemes érdeklődésű és hatalmas munkabírású zseni volt – orvosként dolgozott a trópusokon, teológus és vallásfilozófus volt, kivételes orgonistaként is híres lett, aki különösen Bach darabjait játszotta mesterien, de épített is orgonákat, s zenetudósként és kultúrkritikusként is világhírre tett szert. 1952-ben megkapta a Nobel-békedíjat, s egy sorba szokás helyezni Mahatma Gandhival, Martin Luther Kinggel és Teréz anyával.
Már fiatalon mélyen érintette a világban észlelhető szenvedés és nyomorúság. Későbbi visszaemlékezései szerint nem ismerte a gondtalan ifjonti életörömöt: „Különösen az okozott szenvedést számomra, hogy oly sok fájdalom és nyomorúság terheli szegény állatokat.” Hetekig kísértette annak a lónak a képe, amelyet ütlegekkel tereltek a mészárszék felé. Később protestáns teológiát tanult, s elhatározta, hogy Afrikában volt tevékenykedni. Afrikában viszont nem igazán volt szükség teológusokra, még kevésbé orgonistákra, orvosokra viszont annál inkább. Ezért orvostudományt hallgatott, s 38 éves korában Lambarenébe költözött, ahol kórházat alapított. Vasárnaponként a hatalmas bajszot viselő „őserdei doktor” rendszeresen prédikált.
Schweitzert, az élet minden megnyilvánulásának szelíd barátját mélységes aggodalommal töltötték el a hidegháborús nagyhatalmak atomfegyverei. Világszerte közvetítették azt a rádióbeszédét, amelyben a nukleáris kísérletek azonnali beszüntetésére szólította fel az atomhatalmakat. Még idős korában is felemelte a szavát az atomvegyverkísérletek ellen. A Nobel-díj átvételének alkalmával mondott beszédében kiemelte, hogy az ember annál nyomorúságosabb, minél több hatalma van.

06/01/2025

Isten iránti érdeklődés a kultúrában
Rowan Williams a hit és a művészet kapcsolatáról

Meggyőződésem szerint nekünk, keresztényeknek hangsúlyoznunk kell, hogy valami lényegeset tudunk elmondani Istenről és az emberiségről, egy olyan történetet tudunk elmesélni, amely kitágítja az emberiség látóterét. A hit nem leszűkíti, hanem kitágítja az emberről rajzolt képünket. A művészeteknek pedig igen komoly szerepük van ebből a szempontból.
Az évek folyamán alighanem ezért törekedtem arra, hogy kapcsolatot ápoljak olyanokkal, akik művészeti területen tevékenykednek, zenészekkel, képzőművészekkel, színházi emberekkel és írókkal. Közben magamat is egyre jobban megismertem, de főként az foglalkoztatott, hogy bizonyos kérdések miként fejeződnek ki a művészetekben. Mindig megdöbbent, hogy milyen nagyfokú a nyitottság a kereszténység által képviselt tartalmak iránt olyan közegekben, ahol talán egyáltalán nem számítanánk ilyesmire. Váratlan helyeken bukkan fel ez a fajta érdeklődés – azért váratlanul, mert ezek a helyek meglehetősen messzire vannak a keresztény vallásgyakorlástól, ám éppen ezért gazdagítani is tudják azt, ahogyan kifejeződhetnek a hit tartalmai. Tavaly ilyen meglepetésben volt részem, amikor felkértek arra, hogy beszélgessek Nick Cave-vel, a neves rockzenésszel, aki könyvet írt arról, hogyan talált vissza a kereszténységhez.
Egészen rendkívüli volt a beszélgetésünk, és egyvalaki különösen élénken él az emlékezetemben. Nick Cave egyebek mellett azt mondta: azért is tértem vissza a Krisztusba vetett hithez, mert nem akartam, hogy bezáródjak a fájdalmam és a gyászom falai közé (elvesztette ugyanis kamaszkorú fiát). Mélységesen mély fájdalmat élt át, de azt akarta, hogy legyen valamilyen kapaszkodója, amely megakadályozza, hogy elnyelje a fájdalom. Nem kezdett tehát lázadni Isten ellen, aki megengedi, hogy meghaljon egy fiatal, hanem azért fordult Isten felé, hogy méltósággal és őszintén átkeljen a fájdalom pusztáján, s közben életben maradjon. Nem vágyott boldog végkifejletre és egyszerű válaszokra, hanem a kitartásra volt igénye.
Tapasztalataim szerint a kultúra különböző szegleteiben nagyon sok olyan ember van, akit foglalkoztat az istenkérdés, de fontos, hogy valamelyest más megvilágításba kerüljön számukra. Nem az a dolgunk, hogy faggatni kezdjük az embereket Istenbe vetett hitükről, vagy bizonyítékokat tartsunk eléjük Isten létével kapcsolatban, hanem az éhségükre, az igényeikre kell figyelnünk, arra, hol találkozunk azzal, hogy valamiféle értelem megtalálása ugyanolyan lényeges számukra, mint az, hogy ételhez jussanak, ha éhesek. Nem biztos, hogy nyomban be akarnak majd lépni az egyházba, de elindulnak valamilyen úton, s kísérnünk kell őket ezen az úton.
Nem szabad elhamarkodottan azt a következtetést levonnunk, hogy a kultúra elvesztette az érdeklődését Isten iránt – a statisztikák ugyan nem túl bátorítóak, és Európa jövőjével kapcsolatban tagadhatatlanul sok a bizonytalanság, de nem csak ennyiről van szó. Nem a statisztikai versenyt kell megnyernünk, és nem is a keresztény társadalmi berendezkedést kell helyreállítanunk, hanem azt kell tudatosítanunk magunkban, hogy tudjuk, hol fakadnak a források, tudjuk, honnan lehet vizet meríteni. Egyházainkban arra kell tehát törekednünk, hogy ne akadályozzuk a források felfakadását, arra, hogy szabadon felfakadjon a víz.

(Elhangzott 2024. szeptember 20-án Pannonhalmán, az apátság ökumenikus konferenciájának kerekasztal-beszélgetésén.)

04/01/2025

Mustó Péter SJ: „Én sem ítéllek el!” (Jn 8,11)
Megbocsátás és bocsánatkérés olyan művészet, amelyet egy életen át tanulunk

„Elnézést!” „Bocsánat!” „Ne haragudj!” – Ezek a szavak gyakran hangzanak el. Arra használjuk őket, hogy gyorsan és udvariasan tisztázzuk azt a pillanatnyi zavart, amely közös életünkben keletkezett. Olyan mondatok ezek, amelyek látszólag csupán jólneveltségünk jelei, valójában azonban, amikor kimondjuk őket, abból is megsejtetünk vagy megérzünk valamit, hogy akaratlanul is megnehezítjük egymás életét.
Gyermekkorunk óta halljuk szüleinktől: „Kérj szépen bocsánatot!” Gyakran engedelmeskedtünk ennek a felszólításnak. Szüleinknek igazuk volt, amikor olyan rituálékat neveltek belénk, amelyekkel a későbbi életünkben kifejezhetjük azt a szándékot, hogy szeretnénk rendbe hozni egy megromlott kapcsolatot.
Felnőttként a tapasztalataink ráébresztenek bennünket arra, hogy ha megbántottunk valakit, vagy minket bántottak meg, akkor állást kell foglalnunk. Ilyenkor a másik emberrel való kapcsolat alakításáról van szó, és ennek a kapcsolatnak a jövője a tét. Gyakran arra kell rádöbbenünk, hogy a szavak, amelyekkel bocsánatot kérünk vagy megbocsátási szándékunkat kifejezzük, nem elegendők ahhoz, hogy a kapcsolat pozitív módon folytatódjon.
A megbocsátás és a megbocsátás kérése kihívást támaszt velünk szemben, és ez az emberi együttélés során folyamatosan ismétlődik. Megbántok valakit, és keresem a részemet a történtekből, hogy a kapcsolat kielégítően alakuljon. Vagy megbántanak, és gyötrődöm az elszenvedett érzések, a fájdalom, valamint a megbocsátás nehézségei miatt. Egy életen át próbáljuk megtanulni, hogyan kell úgy bocsánatot kérni, hogy a kapcsolat folytatódhasson, és hogyan bocsássunk meg, illetve hogyan szabaduljunk meg a neheztelés, a harag és a félelem okozta szorítástól. Azért, hogy újra jó szemmel nézhessünk egymásra és önmagunkra. Hogy újra tudjunk szeretni. […]
A Szentírás ismételten arra biztat bennünket, hogy bocsássunk meg egymásnak. Még akkor is, ha ez nem mindig sikerül nekünk.
Valóban szükségünk van arra, hogy kiengesztelődjünk. Nem tesz jót nekünk, ha haragot, gyűlöletet, közömbösséget és kirekesztést hordozunk a szívünkben, vagy ha végleg leírjuk a másik embert. Az sem jó, ha magunkat megvetjük. Fájdalmas, ha nem tudunk szeretni és jóindulattal lenni. Az életenergia nem áramlik könnyen ott, ahol valaki elutasítása elzárja az utat. Ilyen helyzetben az életöröm könnyen elpárolog. A vidám, életigenlő lelkiállapot megsemmisül, ha haragot tartunk valakivel. A megbocsátás ajándék. Ilyenkor a könnyedség kerekedik felül az életben. Újra tudunk szeretni és örülni.

(A teljes írás a Vigilia januári számában olvasható.)

03/01/2025

Lackfi János: Minden létező

Félig be volt fagyva a tó, jégkéreg páncélozta,
pengve szökdécselt rajta a kő, mint az acéllemezen,
tegnap még hullámok taraja, örvényei, ma pedig
ez az egyöntetű felület, előszobaajtó tejüvege,
mely mögött homályos, titokzatos, lefojtott valóság
moccan saját törvényei szerint. A jég lezárta a
vitás kérdéseket, nem tűrt alkudozást, nem végzett
félmunkát, pedig mindeközben sisteregve vakított
a nap, csúszkált a vadonatúj pályán, néha elhasalt,
élvezte ezt is, semmi nyugtalanítót nem talált
a friss halmazállapotban. Ahogy kerültem a
kikötő cölöpjeit, láttam ám, hogy az öbölben
itt-ott megolvadt a tömör páncél, vízfoltok
fodrozódnak kajánul, pedig pár méterrel odébb
a sirályok és a kacsák közömbös képpel ácsorogtak
a jégen. És ahogy a vízhez közelebb hajoltam,
látom ám, hogy apró gyűrűk képződnek felszínén,
röpke csókkal félarasznyi, szinte áttetsző minihalak,
miként konzervdobozbeli sprotnik, más effélék,
libegnek felfelé, kortyolnak az éltető levegőből,
majd visszamerülnek a rajba, mert feltűnt immár
az is, hogy nem egy, nem kettő, nem tíz van belőlük,
hanem száz vagy ezer. Végtelen rendeződés,
összehangolt balett keringése zajlik a kékeszöld
közegben, mint esküvőn a friss párt sorra csókolgató
násznép, jöttek végtelenül buborékot gyűjteni
szájukba, majd azzal betelve aláforogni, én pedig
ugyanígy evickélek napra nap felfelé, ügyetlenül
minden létező teremtőjéhez, és gyűjtök megfulladás
ellen elegendő oxigént pofazacskómba, majd
pörgök vissza a mindennapok iszapos mélyére,
ki tudja, miféle küzdelmek közegébe, hogy éljek.

(Lackfi János néhány verse a Vigilia januári számában olvasható.)

02/01/2025

Megjelent a Vigilia januári száma

Idei első lapszámunk élén Görföl Tibor „Bántalmazások éve” című írása szerepel, majd Mustó Péter SJ „»Én sem ítéllek el!« (Jn 8,11) Megbocsátás és bocsánatkérés olyan művészet, amelyet egy életen át tanulunk” című tanulmánya.
A „Joseph Ratzinger/XVI. Benedek teológiája” című tematikus összeállításban négy tanulmány olvasható: Tracey Rowland: „Joseph Ratzinger gondolkodásának elméleti és lelki gyökerei”, Peter John McGregor: „Bevezetés Joseph Ratzinger teológiai antropológiájába a Gaudium et spes 14. pontjához írt kommentárja alapján”, Manuel Schlögl: „Az Atyával egyakaratú. Joseph Ratzinger/XVI. Benedek krisztológiájának távlatai” és Mariano Barbato: „A tekintély problémája a társadalmi tanításban. A humánökológia és a természettörvény a politika, a gazdaság és a természettudomány között”.
A Vigilia beszélgetése rovat Jan-Heiner Tück „Egy szinódus nem teológiai konferencia” címmel Walter Kasper bíborossal a római püspöki szinódusról készített interjúját közli, a Múltunk és jelenünk rovat pedig Móré Tünde „A hiánypótlás tradíciója – a humanizmus-kutatás Magyarországon” című írását.
A szépirodalmi részben Gellén-Miklós Gábor, Lackfi János, Nyirán Ferenc, Tatár Sándor és Imre Flóra versei, Szilasi László regényrészlete, Ivan Bunyin és Szabó Máté Mihály prózája, Julien Green és Nagy Gabriella esszéje, valamint Melhardt Gergő „Térey templomai. Öt vers szakrális épületekről” című tanulmányát olvashatják.
A Kortárs vers kortárs szemmel rovatban két elemzés szerepel: Zoltán Gábor Csiki László „Álmatlanság”, Széchenyi Ágnes Szálinger Balázs „Apa-monológ” című verséről ír.
A Kritika rovatban Szalagyi Csilla Takács Zsuzsa „Átkelés a Szuezi-csatornán. Beszélgetések Wirth Imrével”, Angyalosi Gergely pedig Krasznahorkai László „Zsömle odavan” című könyvét mutatja be. A Szemle rovatban Wildmann János „Korszerű hűségben. Bevezetés a gyakorlati teológiai gondolkodásba. Gyakorlati teo-trilógia III.” és Adamik Tamás „Carmina Fructifera. Versek és műfordítások” című könyvéről találnak recenziókat.
A honlapunkon részletek olvashatók a legújabb szám néhány írásából.