28/08/2024
AZ OROSZLÁNOK HALLGATNAK
A budai oldalon, a Lánchíd és az alagút között összefüggő kocsisor araszolt kígyózva a körforgalomban, csak egy-egy türelmetlen dudaszó jelezte, hogy néhányan még ébredeznek a volán mögött.
Hűvös szeptemberi reggel volt.
- Miért ül ott az a bácsi anya?
A kisfiú kérdése messziről jött, alig hallatszott, olyan volt mint a reggeli kotyogós fütyülése félbeszakította félálomból ébredés.
A férfi, vagy ahogy a diákjai hívták a Prof, csak ült a vastag kőkorláton, hátát egy régi lámpaoszlopnak támasztva, tekintetét kérdően az oroszlánokra szegezve.
A Lánchíd számára mindig is a haladást és az előrelépést jelent***e, az álmokkal teli jövő szimbóluma volt.
Az alagút pedig a maga kis körforgalmával a stabilitást, az egy helyben maradást és a változatlanságot jelképezte.
Az élet ösvényén egy olyan elágazáshoz érkezett, ahol nem lehetett tovább hezitálni, vagy a szőnyeg alá söpörni a problémákat.
Dönteni kellett.
Hogyan tovább?
A nagy kérdés, amire a válasz meghatározza majd családja jövőjét.
Elhagyja az otthonát, hogy új életet kezdjen valahol máshol?
Vagy marad és tovább küzd azért ami mindig is fontos volt számára?
Az egyik legkegyetlenebb válaszút az életben.
A nyugati világban nem is tudják az emberek milyen szerencsések, hogy nem kell farkasszemet nézniük ezzel a kérdéssel. Vagy ha igen, az jellemzően nem kényszerből fakad.
De ötvenhárom évesen, történelem és filozófia szakos tanárként azon rágódni, hogy hogyan tovább?...
Ezt a lapot osztotta az élet és a jövő még ködbe burkolódzott.
Az oroszlánok némán, merev tekint***el figyeltek, várták hogy mi lesz a válasz.
Már évek óta küzdenek, a tanári fizetés alighogy elég, a gyerekek hamarosan iskolába mennek - késői gyermekek, de beragyogják az életüket - felesége, Gabi szintén tanít egy általános iskolában, de a családi boldogságot beárnyékolja a csekkekkel és az egyre csak dráguló mindennapi élettel való reménytelen küzdelem.
A Prof pedig kimerült. Hiába a filozófia, a napfényes tantermek, a diákok csillogó szemei, a hivatás ami egész lényét meghatározza, ezek sajnos nem fizetik ki az albérletet, a számlákat és a gyerekek jövőjét.
Márpedig az a legfontosabb.
A gyerekek jövője!
- Hogyan kerülhettem ebbe az élethelyzetbe?
- Milyen döntéseket nem hoztam meg, hogy most itt vagyok és úgy érzem nincs választásom? - szegezte ismét a kérdést az oroszlánoknak.
- Kinek a hibája ez? Az enyém? A miénk? Az országé?
- Vagy egyszerűen csak ilyen lett a világ?
Nietzsche jutott eszébe, aki az uralomra termett, erős ember ideálját hirdette.
Sosem érezte igazán azt, hogy rezonálna ezekkel a gondolatokkal.
Sokkal közelebb álltak hozzá Madách szavai: "Ember küzdj és bízva bizzál!"
De most ez sem segített.
Hol küzdjön?
Itthon?
Folytassa a szélmalom harcot?
Bízva bizzon, hogy majd jobbra fordulnak a dolgok?
A dolgoknak sajnos megvan az a rossz szokásuk, hogy maguktól sosem fordulnak jobbra.
Nem jön senki megmenteni.
Keserű pirula, de kigyógyít abból a betegségből, hogy másoktól várjuk a megváltást, bármi vagy bárki is legyen ez a mások.
- Tanárként nincs jövőm itthon. De valószínűleg külföldön se kellene senkinek egy magyar történelem és filozófia szakos tanár.
Ha elmegyünk, nem tudom mi lesz, mi vár ránk, hova megyünk, mit csinálunk.
De legalább meg fogunk tudni élni.
- Ez fontosabb? - kérdezte az oroszlán. Legalábbis úgy érezte ahogy nézte ezt a kőből faragott monstrumot, mintha hozzá szólt volna.
- Fontosabb? Minél fontosabb? - t***e fel fejében a kérdést, de közben tekintetét nem vette le a közelebbi oroszlánról.
- A hivatásodnál, ami meghatároz téged. Az életcélodnál, hogy a magyar gyökereket és kultúrát átadd a fiatalabb generációnak és segíts nekik, hogy elsajátítsák a filozófia segítségével azt a képességet, hogy az életben ne csak a felszín érdekelje őket.
- Hagyd őt ezzel te mamlasz! Szólt egy lágyabb, évszázados bölcsességet hordozó hang. A másik oroszlán.
- Az ő hivatása és életcélja már régen megváltozott, de még ő sem ismerte fel. Az igazi célja, hogy a családja biztonságban legyen és öröm járja át a mindennapokat. A hivatásunkat csak akkor tudjuk igazán beteljesíteni, ha mi magunk és a közvetlen környezetünk is rendben van.
A férfi mély lélegzetet vett, és ismét a Lánchídra pillantott, ahol a forgalom tovább hömpölygött. Az oroszlánok változatlanul őrizték a híd lábát, mozdulatlanul, mintha semmi nem lenne, ami kizökkenthetné őket évszázados nyugalmukból.
A Professzor tudta, hogy ez a csendes magabiztosság az, amit keres – de még nem találta meg magában.
– Mi az, amit valójában akarok? – t***e fel a kérdést hangosan, miközben tekintete végigsiklott a Duna méregzöld vizén.. A válasz egyszerű volt, bár egyáltalán nem könnyű.
A híd és az alagút. A haladás és a stabilitás. Két világ, két út.
Valahol az életében eldöntötte, hogy a hivatása mindennél fontosabb, azt akarta hogy elvek és eszmék vezessék lépteit.
De most itt volt, az élet útjának egy újabb elágazásánál, ahol már nem csak önmaga, hanem a családja is részese volt a döntésnek.
Az igazi kihívás nem az volt, hogy melyik irányba induljon el, hanem hogy hogyan hozza meg azt a döntést, ami a legjobb mindenkinek.
Hirtelen elmosolyodott. Az oroszlánok hallgatása már nem tűnt olyan nyomasztónak. Mintha csendben, szavak nélkül is megértették volna őt.
Tudták, hogy az élet tele van válaszutakkal, és a legnagyobb döntések nem mindig azok, amelyeket egy filozófusnak kell meghoznia, hanem azok, amelyeket egy apa, egy férj, egy családfő tesz meg.
Felállt a kőkorlátról, leporolta a nadrágját és mélyet sóhajtott. A levegő friss volt, a szeptemberi hűvös szellő tisztára söpörte ködös gondolatait.
Tudta, hogy a döntés még mindig az övé, és bár a jövő ismeretlen, egy biztos: bármerre is indul, nem lesz egyedül. A családja ott lesz vele.
Ahogy visszanézett az oroszlánokra, most már egyértelmű volt számára, mit jelképeztek.
Az erő és a türelem szimbólumai voltak – mindaz, amire szüksége van ahhoz, hogy bármerre is menjen, kitartson.
És most már megért***e: az igazi bátorság az, hogy bármerre indul, hajlandó lesz szembenézni a döntése következményeivel.
Az út hazafelé csendes volt. A nap már felkelt, aranyszínű fénybe borítva a várost.
A Professzor érezte, hogy minden egyes lépéssel közelebb kerül a válaszhoz. Talán a hídon túl vár rá, talán itt, a saját hazájában. De bárhova is vigye az élet, a legfontosabb, hogy tudja, kivel járja azt az utat.
Ahogy hazaérkezett, megállt az ajtóban, meghallotta a felesége és lányai nevetését odabentről. Ez az a hang, ami mindig is fontos volt neki. Belépett, és tudta, hogy hamarosan elmondja nekik a döntését.
Az oroszlánok hallgatnak. De néha a legfontosabb válaszokat csendben találjuk meg.
💙Szeret***el azoknak, akik értékelik az ilyen történeteket.
Roland
