13/04/2024
A japán tanúk
Meg kell hagyni, nagy zsugás a sors, néha hihetetlen módon játszik velünk. Gyanútlanul elmentem Budán a Mátyás-templomba, annak okán is, mivel a feleségem a templom énekkarában énekel. S míg ott néhány szót váltottam az általam nagyon tisztelt Tardy László nyugalmazott karnagy úrral, aki 1966(!) óta vezeti a Mátyás-templom ének- és zenekarát, odajött hozzám egy kedves hölgy és azt kérdezte: bocsánat, ön nem Csáky úr? Meglepett a dolog, mert bár az ilyesmi többször megesik, felé fordulva megállapíthattam, hogy egy hamisítatlan japán hölgyről van szó, aki akcentus nélküli magyar nyelven szólt hozzám. Nemsokára kiderült, hogy Umemura Yuko asszonyról van szó, aki az ELTE habitált egyetemi docense, a Japán Tanszék munkatársa, s 40 éve él Magyarországon. Diplomataként került ide, egy magyar úrhoz ment férjhez, s nem csak énektudása, de tudományos munkássága is figyelemre méltó, ráadásul komolyan érdeklődik a külhoni magyarok sorsa iránt is. Ez a magyarázat arra, hogy megismert, s mindjárt meg is hívott egy előadásra, amelyet a Japán Alapítvány szervezett Budapesten, s amelynek címe A japán biztosok tevékenysége a trianoni határmegállapítás során – japán kordokumentumok elemzése az 1920-as évekből.
Nos, a kedves hölgy nem is sejthette, hogy ezzel újabb komoly találatot vitt be nálam. Magam ugyanis régóta foglalkozom a versaillesi békerendszer létrejöttének, s így a trianoni diktátum megszületésének körülményeivel is, s régóta tudomásom volt arról, hogy Magyarország új határainak kijelölésénél japán diplomaták is részt vettek. Többször viccelődtem is ezzel, hogy mennyire hülyék voltak az urak akkortájt (is) Párizsban, ha a közép-európai viszonyokat alig ismerő japán diplomatákra (is) bízták az új határok kijelölését.
Nos, mára kiderült, hogy a fordítottja az igaz: Japánban feloldották az ezzel kapcsolatos diplomáciai dokumentumok titkosítását, Yuko asszony ezeket kutatta Tokióban, s most elénk tárja tanulmányában, hogy a felületes szemlélő (ebben az esetben rólam van szó) jól teszi, ha a viccelődéssel is visszafogottan bánik, mert a japán diplomaták a folyamatban bizony inkább pozitív szerepet játszottak. A jelentéseik tanúságtételként is értelmezhetők egy bornírt időszakról, bár a dokumentumokból mindenhol sugárzik, hogy a diplomaták tevékenysége a politika által nagyon korlátozott volt. Végül is túl sok meglepőt, újat nem tárnak elénk ezek a dokumentumok, hiszen csak megerősítik, hogy az egész békediktátum-történet mennyire erkölcstelen és visszataszító folyamat volt -, ám mégis megdöbbentő olvasni a történetben részt vevő japán diplomaták ezzel kapcsolatos, keserű megjegyzéseit. Egy ilyen rövid ismertetőben nincs lehetőség arra, hogy mélyebben foglalkozzunk az egész folyamattal, itt csak néhány kivonatos rész ismertetésére van lehetőség. Mindenestre megállapítható: jobban jártunk volna, ha az egész folyamatot a viszonylag tisztességes japán diplomatákra hagyták volna a korrupt franciák és olaszok helyett.
Yuko asszonyt idézem: „A diplomáciai jelentésekből megállapítható, hogy az egész folyamat ellentmondásokkal teli volt, amely abszurd helyzetek sorát eredményezte. Az a fajta határmeghúzás, amellyel számos magyarlakta város az országhatár túloldalára került, egyoldalú döntés eredménye volt, és magyarellenességet is mutat, továbbá hiányzik belőle mindennemű racionalitás. Ez a későbbiekben is számos probléma forrásává vált, így egyáltalán nem mondható, hogy a békét szolgálta volna. Ma is népes magyar közösségek élnek a szomszédos országokban, és tény, hogy ez aktuálisan különböző problémák forrása, valamint emberi jogi kérdéseket is felvet.”
A trianoni szerződés aláírásakor az érintett országok ratifikációját sürgetve a nagyhatalmak olyan kísérőlevelet és különutasítást is csatoltak a dokumentumhoz, amelyben az országhatár egyes részeit „ideiglenesnek tekintik, és problémás esetben későbbi korrekciót tesznek lehetővé”. Ám valójában alig lehetett módosítást végrehajtani. Mindenesetre ennek az ideiglenes határnak az egyértelmű meghatározása érdekében a békeszerződés ratifikációja után a győztes országok határmegállapító bizottságokat alakítottak, melyekbe Japán is elküldte a képviselőit, miután Japán is győztes hatalom volt, aláírója a békeszerződéseknek, s azok következményeiért így bizonyos felelősséget is vállalt. A japán biztosok tevékenységéről nagy számban maradtak fent kordokumentumok a Japán Külügyi Levéltárban és a Honvédelem Minisztérium Kutatóintézetében, amelyek ma már nyilvánosak. Ezek nagy részét az utóbbi években digitalizálták, így a kutatás számára könnyebben hozzáférhetővé váltak. Másrészről ezekről a kordokumentumokról ez idáig nem végeztek alapos kutatást, így a részletek a történészek előtt sem voltak ismertek.
Az első világháború utáni párizsi békekonferencián a háborúban elért sikereinek köszönhetően Japánt először hívták meg győztes országként ilyen szintű nemzetközi diplomáciai színtérre. Ismeretes, hogy a békeszerződés szövegét meghatározó konferencia kezdetén az őket közvetlenül nem érintő eseményekben nem vettek részt aktívan, ritkán szóltak hozzá bármihez is, ezért „csendes partnerként” gúnyolta a japánokat a többi ország. Ez azonban azért történt így,
mert a tokiói minisztériumból ezt az utasítást kapták. A trianoni szerződés aláírása előtt a győztes hatalmak azt hangoztatták, hogy lehetséges a részleges korrekció, a határmegállapító bizottság tevékenysége pedig ezen alapult. Ez azonban csak porhintés volt, valójában a fontos részek már el voltak döntve, és nem hagytak lehetőséget a Magyarország által követelt nagymértékű változtatásra, így a bizottság feladata éppen csak a határ menti területekre korlátozódott.
A békekonferencián részt vevő országok tehát - miután ratifikálták a békeszerződést - megalakították a határmegállapító bizottságokat, hogy végleges döntést hozzanak a határokat illetően. Mindegyik bizottság a négy győztes ország, azaz Anglia, Franciaország, Olaszország és Japán részéről egy-egy főből, valamint az érintett országok biztosaiból, tehát összesen hat főből állt. A bizottság tagjai 1921 és 1923 között helyi megfigyeléseket végeztek, majd a bizottsági ülésen ennek alapján végül döntöttek a határvonalról. Magyarország akkori határa négy országnál húzódott: Csehszlovákiánál, Romániánál, Szerbia–Horvátország–Szlovéniánál és Ausztriánál.
A japán biztosok mindannyian a szárazföldi hadsereg tisztjei voltak, akik az angliai vagy franciaországi nagykövetségeknél katonai attaséként tevékenykedtek. Csehszlovákia esetében Andō Rikichi lett a megbízott, Románia esetében Sano Mitsunobu, Szerbia–Horvátország–Szlovénia és Ausztria esetében Yamaguchi Jūhachi, illetve rövidebb ideig Yanagawa Heisuke voltak a biztosok.
A bizottság többi tagjai a magyar–csehszlovák határnál Angliából Carey, Franciaországból Uffler, Olaszországból Pellicelli, Magyarországról Tánczos, cseh részről pedig Lobeck voltak. Fontos szerepet kapott a bizottság elnöke, mivel a hat főből álló bizottság
döntéshozatalakor gyakran fordult elő a 3-3 arányú véleménynyilvánítás. Ilyenkor a bizottság elnökét hatalmazták fel azzal a jogkörrel, hogy végül még egyszer szavazhasson, ennek eredményeként gyakran ez az egy szavazat döntött a bizonytalan javaslatról. A csehszlovák bizottság elnökének az angol Carey-t választották, a biztosok által felügyelt terület a mai Magyarország és Szlovákia határ menti pár száz kilométeres vidéke volt.
A csehszlovák határmegállapítás folyamatában részt vevő Andō 1921. szeptember 26-tól 1923. március 26-ig vezetett naplót. A román határkérdésekkel foglalkozó Sano is írt jelentéseket és munkanaplót
1921. augusztus 1-től 1923. március 25-ig. Mindketten nagyjából azonos időszakban a napi tevékenységeket és a megbeszélések részleteit, valamint akkori benyomásaikat jegyezték le. Andō Bethlen miniszterelnökkel többször is folytatott eszmecserét, a japán biztos visszagondolva a tapasztalataira nem hitt abban, hogy az új határ hosszú életű lehet. A miniszterelnök szavaiból érezte a magyarok elégedetlenségét és azt, hogy reménykednek a korábbi határ
visszaállításában.
A román határnál a francia biztos, Meunier viselkedését és hozzáállását Sano kritikusan figyelte, és többször is továbbította észrevételeit jelentésében a nehéz helyzettel kapcsolatban. Az alábbi idézet jól szemlélteti a biztosok közötti viszonyt, a korrupcióra való hajlamot, valamint az igazságtalanságot.”... Az angol biztos és én eleinte elleneztük ezt a határozatot, de Meunier tábornok, a francia biztos ragaszkodott hozzá, és úgy tűnt, hogy ennek a vitának soha nem lesz vége. Sejthető, hogy a francia és az olasz biztos összejátszik, és mindig a saját véleményüket igyekeztek érvényre juttatni. Nekünk viszont, az angol biztossal, semmi hasznunk vagy kárunk nem
származik abból, akárhol is húzódik majd a román–magyar határ.
A parttalan heves vita nagyban megnehezíti a munkánkat, ezért végül
Meunier tábornok hajthatatlansága miatt olyan döntést hoztunk, amiről már messziről bűzlött, hogy egyoldalúan Romániának kedvez. Tudtuk, hogy helytelen, mégis kénytelenek voltunk elfogadni. Ha mi az angol biztossal ragaszkodunk az ellenvéleményünkhöz, akkor kénytelenek vagyunk azt a kérdést szavazásra bocsátani. Viszont mivel az olasz biztost megvesztegették, a szavazás eredménye kettő-kettő, és a végső döntés úgy születik meg, hogy Meunier felhasználja a bizottság elnökeként őt megillető plusz egy szavazatát. De ha ilyen szavazási helyzet alakul ki a négy ország biztosai között, akkor az a jövőben is méltatlan eredményekhez vezethet a munkálataink során. Ez a jelenség aztán csak még jobban elnyújtja és még hevesebbé teszi a vitát. Meunier tábornok már a munkálataink kezdetétől fogva minden esetben ragaszkodott a Romániának kedvező állásponthoz. A franciák eleve ki nem állhatják a németeket, gyűlölik őket, akár a kígyót vagy a skorpiót, és talán azért viseltetnek ellenszenvvel Magyarország iránt, mert az ő oldalukon harcolt. A franciák talán azt feltételezik, hogy egy jövőbeni német–francia háború esetén Magyarország mindenképpen a németeket fogja segíteni. Másrészről a románok latin népként eleve a franciákat kedvelik. Akár hivatalos, akár magánérintkezésről van szó, a francia eleve barátilag viszonyul a románokhoz, és szembeötlő a magyarellenes viselkedése. Ami azt illeti, Meunier tábornok még a franciák között is ritka hitvány alak, hallatlanul önző és beképzelt. Meggyőződésem, hogy az ilyen ember teljes egészében alkalmatlan a bizottság elnöki tisztségére. Ráadásul tartalékos állományú ezredes révén érdeke, hogy minél hosszabb időt húzhasson ki ebben a pozícióban, és azért is késlelteti a határmegállapítás folyamatát, hogy az minél tovább eltartson. Még az is a fülembe jutott, hogy ez az ezredes Romániától földet és vagyont fog kapni, amit már egy titkos szerződésben rögzítettek is (akkor írták alá ezt a megállapodást, amikor legutóbb egyedül utazott fel a román fővárosba). Egyébként a román hivatalnokokról már messziről látszik (teljesen függetlenül attól, hogy milyen magas vagy alacsony rangban vannak), hogy hajlamosak a vesztegetésre. Akkor, amikor Meunier tábornokot – aki tehát súlyos jellemhiányban szenved, és nyilvánvalóan alkalmatlan lenne akár a biztosi tisztségre is – megtették a bizottság elnökének, minderről mi az angol és az olasz biztossal nem tudhattunk, a katonai rangja miatt pedig nem is tiltakozhattunk a jelölése ellen. Ha Meunier tábornok elmozdítását kezdeményeznénk a francia kormánynál, az súlyos diplomáciai problémát okozna, ezért ettől kénytelenek vagyunk eltekinteni. Azt
ugyanakkor őszintén meg kell vallanom: változatlanul az a helyzet, hogy igazságtalanul zajlik a magyar–román határmegállapítás folyamata...”
Egy másik idézet a helyi emberek reakciójáról Yuko asszonytól: „Amikor a biztosok helyszíni szemlére mentek a határhoz, a helyi magyar lakosság várakozással, sokszor üdvrivalgással fogadta őket. Ezt tapasztalva a japán biztos tisztában volt azzal, hogy az ottani emberek elvárásainak nem tud megfelelni, ezért tele volt lelkiismeret-furdalással, és kellemetlenül érezte magát, amit többször meg is említ a naplójában. Ennek egyik példája a következő bejegyzés: Rimaszombatról érkeztünk Putnokra. A környékbeli falvakból a tömeg a községháza előtt gyűlt össze. A községházán az önkormányzati tisztviselők és a helyi nótabilitások véleményét kérdeztük, főleg a gazdasági viszonyokról. Ahogy kiléptünk az épületből, az összegyűlt tömeg hirtelen üdvrivalgásban tört ki, de ez hamar elcsitult. Amikor beszálltam az autóba, a tömeg egyszerre megéljenzett, és tudtam, hogy ez nekem, a japán biztosnak szól, ezért válaszképpen kiszálltam. Ekkor még nagyobb éljenzést hallottam. Csak sejtem, hogy a magyarok azért éljeneznek meg, mert azt remélik, hogy távoli fajtestvérükként a magyarok iránti különleges együttérzéssel fogok majd viszonyulni a dolgokhoz, amikor biztosként részt veszek a magyar országhatár megállapításában. De közben én ezzel ellentétes dolgokat kell, hogy tegyek. Engem a Magyarországgal szembeni és a magyarok számára kedvezőtlen békeszerződés végrehajtására küldtek ide. A magyarok több mint ezer éve már, hogy büszkén megalapították az államukat, és engem most azért küldtek ide, hogy őket leigázzuk. Ugyan együttérzéssel vagyok irántuk, de a békeszerződés megváltoztatására nincs módom. De átérzem a szomorúságukat, és vödörnyi hideg veríték patakzik rólam, amikor ezt az éljenzést hallom, és bizony nem tudom könnyek nélkül megállni. A szomorúságuk által letaglózott magyarok bizalmát én nem tudom
viszonozni. Csak imádkozni tudok azért, hogy a jövőben a magyarok által nagyra becsült és a bizalmukat élvező Japán Birodalom ne cselekedjen majd a magyarok óhajával ellenkezően... Ebben a korszakban jelentősen megnőtt a magyarok érdeklődése a Kelet iránt, a Nyugat irányában viszont elvesztették a hitüket és a reményt az ország területének ilyen mértékű vesztesége miatt...”
Yuko hozzáteszi: „Ahogyan az idézett szövegben is láttuk, a magyarokkal kapcsolatban a „testvér nép” kifejezést használta, Magyarország szempontjából tehát Japán volt inkább a „testvér nép”, és a környező országokat lakták az „idegen népek”. Feltűnő, hogy ezek a kifejezések milyen gyakran szerepelnek a szövegben, mindez némileg meglepő. Andō Magyarország irányában baráti érzéseket táplált, így az ország területének szétszabdalása együttérzést válthatott ki belőle.”
Nos, érdemes és tanulságos végigolvasni Umemura Yuko alapos tanulmányát az országhatárok véglegesítéséről, autentikus japán dokumentumok alapján. És esetleg elmerengeni a wilsoni nagy elvek légiesüléséről... Mindenki számára, aki közösségi problémáink megoldását (napjainkban is) másoktól várja.
