09/10/2024
Felfedezhetjük, hogy a zene által – és nem annak következtében – az elménk hirtelen elcsendesedett, és a csendnek ebben a pillanatában megkapjuk a lehetőséget, hogy egy mélyebb dimenziót tapasztaljunk meg. Néhány futó pillanatig talán tökéletes azonosságot és egységet érzünk másokkal, mintha semmilyen elkülönülés nem létezne.
Ezek az áttörés, a valódi belső Én megtapasztalásának pillanatai. Az ilyen pillanatok emlékét sosem feledjük el. Az első alkalmakkor még nem tudjuk, mit jelentenek, és azt hisszük, csupán véletlenek. „Csakis valami véletlen lehetett.” Az érzést olyan külső eseményeknek tulajdonítjuk, mint egy naplemente szépsége, egy zenei futam, vagy mint egy szeretetteljes gesztus. Ám ha alaposabban megvizsgáljuk, rájövünk, hogy ezek csupán körülmények voltak, amelyek lehetővé tették valami más megjelenését, de nem voltak annak előidézői. Lehetővé tették, hogy az elme teljesen elcsendesedjen, és e nyugalomnak köszönhetően átéljük a pillanatot, melyben képesek voltunk megtapasztalni valamit abból, ami a saját elménk fecsegése, az érzékek, érzések, gondolatok, érzelmek és emlékek szakadatlan és nyugtalan színdarabja mögött van.
Azokban a pillanatokban, amikor az idő megállni látszik, betekintést nyerünk abba, hogy mi az, ami lehetséges. E pillanatok akkora ajándékok, hogy az egész életen át kincsként őrizzük őket. Amikor megtörténnek, valami egészen lenyűgöző dolgot élünk át. Lehetséges volna, hogy a világ és az elménk örvénylésén túl valójában csend honol? Hogy karnyújtásnyira van tőlünk a béke birodalma, amely a csendjével reánk vár?
(David R. Hawkins: Elengedés, 10. fejezet: Bátorság, 152. oldal)
We discover that it was through the music—and not because of it—that we experience our mind going suddenly still, and, in that moment of stillness, we were allowed to experience a greater dimension. There may be fleeting seconds in which we feel a complete identification and oneness with others, as though there were no separation.
These are the moments of breaking through into the experiencing of our real inner Self. The memory of those moments is never forgotten. When they first start to happen, we don’t know what they mean. We think they are “accidental.” “Just due to chance.” We attribute the feeling to external events such as the beauty of a sunset, a symphonic passage, or a loving gesture. But, as we investigate further, we find that these were only the circumstances that allowed something else to happen. They were not the cause. They allowed a certain stillness of the mind to take place, and because of that stillness, we were allowed a moment in which we were able to experience something other than the chatter of our own mind with its incessant, restless play of sensations, feelings, thoughts, emotions, and memories.
In the moments when time seems to stand still, we get a glimpse of what is possible. These moments are so rewarding that they are treasured for a lifetime. When they occur, something is experienced that is very impressive. Could it be that, beyond the turbulence of the world and our own mind, there is silence? A realm of peace that is always waiting?
(David R. Hawkins: Letting go, Chapter 1)
