26/02/2023
Február huszonnegyedikén volt Ukrajna Orosz megszállásának és az ellene folytatott kegyetlen mészárlásnak az egy éves évfordulója. Ez a nap számomra személyes okokból is szignifikáns. Mint minden eddigi demonstráción, ezen is részt vettem.
Sokan feltették a kérdést az elmúlt egy év során, hogy miért megyek ki ezekre a ralikra mint magyar. Mit kibickedek ott, hiszen a világsajtó tele van oroszbarát kormányunk szégyenletes hozzáállásával.
A zöme akik e fenti kérdést felteszik, magyarok. Mert úgy tesznek, mint akik nem értik. Kinyílott a pitypang “békepárti” miniszterelnökünk ablakában. Az ausztrálok nem kérdeznek. A multikulturalitás jegyében nekik teljesen mindegy, hogy a Tibet függetlenségéért tartott tüntetésen vesznek részt vagy a szíriai nők melletti virrasztáson. Tudják, hogy a méltó élet, a függetlenség és a szabadság mindenkinek jár. Ez az alap. Nálam is.
Az ukránok kérdéseit megszoktam, sőt el is vártam. Minden egyes alkalommal amikor találkozom valakivel akit még nem ismerek, megkérdezi, hogy mit keresek ott, honnan jöttem és mi a kapcsolatom az ukránokkal. Érthetően gyanakvóak. Emlékszem a legelső alkalomra amikor ezt elmagyaráztam. A hideg verejtékre ami kivert, a lángba borult arcomra és a belső feszültségre amit ez a magyarázkodás okozott. És akkor még szerencsésnek mondhatom magam, mert családi relációim szegről - végről Ukrajna Kárpátaljai régiójából származnak, igaz emberöltőnyi idővel ezelőttről.
Nem idegen ez a kínos érzés azoknak a magyaroknak akiknek külföldiek felteszik ugyanezt a kérdéssort. Mert bárhol járunk a világon, szembe kell néznünk azzal a kellemetlen ténnyel, hogy a világ porondján nemzetiségünket jelen pillanatban egy oroszbarát, fasiszta módszerekkel kormányzó populista párt képviseli, tátogó kesztyűbáb vezetővel és egy bolhafingnyi ország minden beképzeltségével. Nem, hogy nem népszerű a magyar mint nép, de most már egyenesen gyűlölnek minket. Nem kell szépíteni meg magyarázkodni, hogy te személy szerint nem így gondolod, sajnos egy társadalom a szerint fog megítélni, hogy mit hoztál a nagy közös asztalhoz. És hát amit mi az utóbbi tizenhárom évben hozunk annak már rég lejárt a szavatossági ideje és messziről bűzlik, mint a szittya nyereg alatt puhított lisztkukacos romlott dög. Magyar ismerőseink, akik már megunták az izzasztó magyarázkodást általában kitalálnak valami vállalhatóbb országot és bemondják azt. Ennek az egyismeretlenes egyenletnek a megoldása lassan mostanra már amúgy is X.
A tüntetésekre először csak a menekültekkel kötött szoros barátságok és a szolidaritás folytán meg némi szakmai kíváncsiságból mentem, de amikor először tapasztaltam azt az elsöprő összetartást és motivációt amit az ukrán közösség magában hordoz, akkor ez az egész elragadott mint a gépszíj és már nem volt megállás. Orysya - az egyik helyi ukrán iskola vezetője azt mondta amikor először elbeszélgettem vele, hogy meglepődött, de nagyon örül, hogy szolidálok és itt vagyok velük, mert tizenkét évvel ezelőtt még mennyi magyar vett részt közös programjaikban, viszont mára eltűntek. Nem lepődtem meg. Az első ezer torokból feltörő “Slava Ukraine” kiáltástól és a rá érkező “Heroyam Slava” libabőrös megélésétől valami furcsa változáson mentem keresztül. Megéreztem milyen lehet ukránnak lenni. Büszkének lenni egy színészből lett elnökre, aki a bajban fegyvert kért a kimenekítés helyett, és aki a zászlajára tűzte, hogy felszabadítja Ukrajnát és megvédi Európa határait. Aki emberi és érző szívű és aki egyébként, folyamatosan küzd egy korrupció mentes és progresszív Ukrajnáért és erős vággyal viszi bele országát a biztosabb és fejlettebb jövőt kínáló Európai Unióba. Pont az ellentéte annak a meghasonlott és önkritikára képtelen alaknak aki épp perisztaltikus mozgást végezve az orosz vezér hátsójában most kifelé irányítja az országát egyenesen bele a főispánokkal tűzdelt középkorba, miközben minél többet tud lopni saját maga és csatlósai számára.
Az elfogultságomat az ukrán nép felé nehezen lepleztem és ezért örültem annak, hogy a tegnapi Ukrajna 365 tüntetésre, a félhivatalosan egy készülő filmhez vágóanyagot gyűjtő Zoltán János operatőr barátom is kilátogatott. Az egyórás megemlékezés végén megrendülve állt meg előttem, hogy ilyen lelkesítő összetartást utoljára a hazai rendszerváltást megelőző tömegrendezvényeken érzett. Amikor még volt remény. És valóban. A demonstráción az ellenzék és a kormánypárt is részt vett egy - egy képviselővel. Többek között Bill Shorten korábbi miniszterelnök-jelölt, akinek lelkesítő beszédét, főleg az átküldött kilencven darab Bushmaster katonai terepjáróról és felderítő drónokról, az ukránok kitörő ovációval fogadták.
János, kamerájával olyan jól helyezkedett a tömegben, hogy mintegy két méterre állt az épp beszédet mondó minisztertől. Mégsem akart rávetődni egyetlen biztonsági ember sem. Sőt a rendezvényt melyen uszkve kétezer - kétezer-ötszáz ember vett részt, nem számítva a Federation Square több tízezres körülöttünk hömpölygő tömegét, mintegy négy álmos rendőr biztosította. Azokból is kettő épp az elhaladó csinos nőket figyelte, míg a másik kettő kólát iszogatott a majd harmincfokos hőségben. Senkin nem volt golyóálló mellény - ezen amúgy is jókat röhögnének, ellenben jól szabott, kifogástalan öltönyt viselt összes politikusunk. Kormánypárt és ellenzék mindennapi csatáikat félretéve egyöntetűen álltak ki a szabad, független Ukrajna és a demokrácia mellett. Jó volt ezt átélni, na! Bámultunk leesett állal bólogatva, mint akik évekig csak egy fodrozódó gatyaszárral és három számmal kisebb pörköltszaftos zakóban élő tévémacin nevelkedtek.
Nelli Milichevska aki Lviv-ből jött és most már baráti szálak fűznek hozzá, minden egyes demonstráción kint van. Pirossal hímzett csodálatos népi vyshyvankájában és piros virág koszorújában tegnap is ott volt. Míg a beszédeket hallgattuk, elmesélte, hogy amint a hatalmas apartmanháza liftjében jött lefelé, beszállt mellé egy orosz nő, aki látván jellegzetes népi öltözékét megjegyezte, hogy csak nem ukrán és ugyan miért van ma ilyen szépen felöltözve, mit ünnepel? Miközben nyilvánvalóan tudta miről van szó. Nelli izzott a dühtől a kínos közjelenet mesélése közben és végül nemzetközi kézjellel jeleztük együtt, hogy mi járt volna a “kedves” kérdezőnek. Erre az orosz nőre gondolva persze, azonnal elfogott az a torokszorító, áporodott és tehetetlen érzés amit az utóbbi tizenhárom évben számtalanszor éreztem magyarok megnyilvánulásaival kapcsolatban. Az ember azonnal levetné mint egy bedohosodott ruhát.
Az elmúlt évben aztán felgyorsult bennem egy lelki folyamat amit csak úgy hívnék leválás. Nem én vagyok az egyetlen. Több ismerősöm is hasonló érzésekkel vívódik. Nem is nevezhetnénk ezt vívódásnak, egész egyszerűen ez a dolgok természetes rendje.
Az a köldökzsinór ami eddig csak egy csipesszel volt leszorítva most végül elvágatott és teli torokból üvöltünk. Eközben a szerencsésebbeket már keblére öleli egy új élet, a szerencsétlenebbek meg még partra vetve tátognak. Sok volt ez. Sok az a megalázás, szégyen, történelmi hazugság, sunyiság és kegyetlenség amit a magyarok mint nép szép rendesen felhalmoztak a történelem viharai közben. Soha a közelítés vagy a konszenzus, mindig az irigység és a ‘majd mi megmutatjuk’. A családi legendáriumok nagypapa kényszermunkatáboráról vagy nagymama bevagonírozásáról csak egy kis villanásnyi személyes élet, de mennyi mindent lehetne még említeni, sok millió torokból. Alávaló, alattvaló, csatlós. Ezek a szavak visszhangzanak a falakról is. Örökké a történelem rossz oldalán. Az elmúlt tizenhárom év pedig felcukrozott borotvahab azon a tortán, amit már rég lenyomtak a torkunkon, pedig ezek épp most vették ki a friss feliratú vitrinből.
Nincs az a Puskás, Rubik, Kodály vagy Irinyi akik ezt a szaros pelenkát kicserélhetnék. Úgy érezni lenullázódott minden amit eddig alkottunk a világban és csak sajnálni tudom azokat akik valaha jóérzésű hazaszeretetből ide, ennek a népnek próbáltak hírnevet hozni. Mert velük is ugyanúgy elbánt ez a rendszer mint azokkal a tömegekkel akik politikai vagy anyagi megfontolásból voltak kénytelenek elhagyni ezt az elátkozott kis országot. Aki ennek a rendszernek ezek után tapsolni tud, az maga is ugyanolyan meghasonlott mint a tartótisztje, aki jól irányzott napi zsarolásait a Kossuth közszolgálatiján mondatja be, hogy a legtávolabbi borsodi nyomortanyán is meghallják. Ukrán barátaim kérdezik tőlem a demonstráció után egy Yarra-parti kiskocsmában; és az itt élő magyarok is ugyan olyan összetartóak mint mi vagyunk Ukránok? Sajnos nem, válaszolom. Mi széttartóak vagyunk bárhol a világban, ez a mi hungarikumunk. A feljelentés, a sunyiság, az irigység a kivagyiság, a rosszindulat - na ezek mentén gyorsan összetart az akinek erre van igénye. Ékes példáját ennek bármelyik nap megtekinthetitek az Euronews-on a legfőbb vezető előadásában.
Mi, akik leváltak, már nem kérdezzük meddig tűritek. Ezt már nem lehet visszacsinálni és nem lehet megoldani. Ez bevégeztetett. Az utolsó békés esély tavaly Áprilisban volt amikor Magyarország végítélet órájának mutatóit a tizenkettesre állították ebben a Stockholm-szindrómás országban. Sötétség délben.
Amíg a kék sárgára bevilágított városból tartottam hazafelé, arra gondoltam, hogy magyarországi emlékeim, amikhez ezer szállal kötődtem és amelyben életem első negyven évét éltem, átkerültek egy olyan idősíkra melynek iktatószáma mellé az van írva, “ilyen is volt”. Ugyanebben az iktatókabinetben ül Radnóti és József Attila, az összes kedvenc magyar komoly és könnyűzenei élményem, a Balaton simogató hullámai és a Duna csendesen gomolygó fodrai, rajta a ladikom és a horgászbotom belelógatva a dömsödi ág zöldes vizébe. A gyászfolyamat eleje ez, de a halottat mindenképpen eltemettük.
A következő éveimre pedig majd jól vigyázok, hogy amiért itt mint egy porszem küzdök az ne csapjon majd pofán olyan erővel mint ami az előző iktatószám alatt van lefűzve. Aztán addig is míg a végelszámolás tart én drukkolok Ukrajna győzelmének és persze Európának, ezzel a mámoros arcú, reménykedő ukrán közösséggel együtt, hogy legalább maradjon valami mutogatni való annak a generációnak, akik hála istennek már nem ebben a békalencsés büdös mocsárban nőnek fel mint ahogy a sors nekünk dobta. Már nem maradt más, csak a keserűség.
Tegnap volt Ukrajna Orosz megszállásának és az ellene folytatott kegyetlen mészárlásnak az egy éves évfordulója. Ez a nap számomra személyes okokból is szignifikáns. Mint minden eddigi demonstráción, ezen is részt vettem.
