06/10/2022
Viszonylag későn, 12 éves korom körül kezdtem el gitárral és zenével foglalkozni. Egyszerűen elbűvölt a muzsika, sosem találkoztam még ilyen hatalmas erővel, nem ért ennyi sikerélmény és öröm egyszerre. Szerettem volna zenei szakközépiskolába átmenni a gimnáziumi éveim alatt, de azt mondták, hogy sem a tudásom, sem a tehetségem nem indokolja, hogy felvegyenek.
A fülemben cseng, ahogy azt mondták a sikertelen meghallgatáson, hogy sajnos a Zeneakadémiára csak évi maximum 2 embert vesznek fel. A két legjobbat az egész országból.
Minden ment tovább, a gitár egyre és egyre fontosabb lett, a jegyeim viszont romlani kezdtek. Nem vészesen, csak olyan középszerűen teljesítettem. A hangszer volt ami valóban érdekelt.
Édesapám ezt nem nézte jó szemmel és mivel nyilvánvalóan a gitár okozta a jegyeim romlását, megkért, hogy szóljak a főtárgy tanáromnak, hogy abba kell hagynom a hangszertanulást, az iskolára kell fókuszálnom.
Emlékszem, hogy Szilvi néni (Gyelmis Szilvia) felhívta apámat, hogy szeretne vele és a zeneiskola igazgatónőjével hármasban beszélni.
Én nem voltam jelen, de állítólag az hangzott el, hogy az egyetlen dolog amivel engem nem szabadna büntetni, hogy a hangszert elvegyék tőlem.
Apám hallgatott Szilvi nénire, csak arra kért, hogy akkor viszont vegyem nagyon komolyan a gitárt. Gyakoroljak amennyit csak tudok, néhány év múlva legyek én a kettőből az egyik akit felvesznek a Zeneakadémiára. Persze esélyem sem lett volna ennyit fejlődnöm, ha nem segített volna később az egyik legkedvesebb tanárom Balogh Anikó, hogy befoltozza a komoly zeneelméleti lukakat a tudásomban, vagy Juhász Gábor, aki végérvényesen megszerettette velem a jazzt és a szabadzenét. Idősebb Tornóczky Ferenc, Fekete-Kovács Kornél, Babos Gyula, Horányi Sándor, napestig sorolhatnám, hogy mennyi remek odaadó és szenvedélyes pedagógusnak köszönhetem, hogy ott tartok, ahol most vagyok.
2008 óta tanítok zeneiskolában. Az aktív előadóművészi pálya mellett a pedagógus lét és a tudásom átadása küldetésként része az életemnek. 25 évvel később, most a Zeneakadémia oktatójaként tartok gitárórákat, amelynél nagyobb megbecsülést el sem tudok képzelni, legalábbis erkölcsileg.
Nem azért írom ezt, hogy a megbecsülés hiányáról, alapjogokról, vagy kizsákmányolásról beszéljek, hanem azért mert biztosan tudom, hogy a szüleimen kívül csak a tanáraim voltak nekem, akik nélkül sehova nem jutottam volna! A tanáraim nélkül nem kaptam volna szakmai tudást, művészi tartást, pedagógusi mintát! A tanáraim nélkül soha senkinek nem hittem volna el, hogy ezt érdemes csinálni, hogy keressem az életemben az örömöt, hogy legyek éhes a tudásra és azt sose féljek megosztani. Ilyen tanárokat szeretnék a gyermekemnek, akik a közvetlen családján kívül támogatni, bíztatni és segíteni tudják!
Az oktatásunkban és a tanárainkban a jövőnk! A mienk, a gyermekeinké és az országunké!
illusztráció: Maxwell Holyoke-Hirsh