12/10/2024
AZ ÁLMAINK MEGVALÓSÍTÁSA
nem mindig pont úgy és pont akkor történik, ahogyan és amikor azt szeretnénk, de nem kell letennünk róluk, egyszer eljön az ideje, hogy megvalósítsuk őket, hogy tegyünk értük.
Lehet, hogy másképpen, máshol, máshogyan, teljesen máskor, sok idő múlva, de aztán rájövünk, hogy igen, régóta erre készültünk, erre vártunk, sok apró lépéssel efelé haladtunk, erre tartottunk, és megértjük, hogy a lelkünkben visszatértünk oda, ahonnan elindultunk, amit már réges régen elfelejtettünk, elodáztunk, amiről már le is tettünk. És most itt állunk újra a kapujában.
Az én történetem valahogy így hangzik.
Egészen kicsi koromban, több mint 45 évvel ezelőtt elhatároztam, hogy balerina leszek, igazi balettművész, balett táncos. Picike lányként csodálattal néztem a balerinákat, a szép ruhájukat, a gyönyörű mozdulataikat, ahogyan felemelik őket a levegőbe és szinte repülnek. Háromszor felvételiztem a balettintézetbe, egészen fiatal kislány voltam, mégis nagyon eltökélt, mert ez volt az én nagy álmom. Mind a három alkalommal elutasítottak azzal, hogy ügyesen mozgok, de egyszerűen nem vagyok balettos alkat, túl széles a csípőm, túl nagy a fenekem, mindenhol túl sok anyag van rajtam, de azért sportoljak vmi mást, amiben majd biztosan ügyes leszek.
Nagyon el voltam keseredve, sokat sírtam emiatt és nagyon bántott, hogy nem valósíthatom meg az álmomat.
Gyerekkoromban évekig szertornáztam, aztán művészi tornáztam, szerettem ezeket a sportokat, de a nagy álmomról le kellett tennem, soha nem lettem balerina. Mindig bennem maradt egy hiányérzet emiatt, de aztán, ahogy felnőttem, hosszú időre el is felejt***em.
Felnőttként sokmindent kipróbáltam, ahogyan az előző posztomban is írtam, régóta jógázom, futok, mászok, erősítek.
Aztán idén nyár elején elmentünk az unokahúgaim légtorna bemutatójára, ők silk-en és trapézon léptek fel, mindketten elképesztően ügyesek, hatalmas lehetőségek állnak még előttük, talán még világszínvonalon is. Volt ott egy kicsit molettebb kislány, aki karikával lépett fel, volt egy vak fiú is, aki silk-en mutatott be elképesztő gyakorlatot.
Ott vmi (újra) elindult bennem.
Nem tudom, miért a karikát választottam, egyszerűen csak azt éreztem, hogy nekem ezt ki kell próbálnom. Hónapok teltek el, hogy meggyőzzem magam, legyőzzem azt az érzést, hogy én már ehhez nagyon öreg vagyok, és csak nevetség tárgyává leszek a sok fiatal között.
Szeptember elején aztán, Lackó unszolására is, elmentem egy aerial hoop edzésre, karikára.
Azóta heti rendszerességgel járok és imádom.
A legutóbbi alkalommal pont az volt a téma az edzés végi nyújtás során, ki hány éves, és kiderült, hogy a rajtam kívül a teremben lévő másik 4 személy, a fiatal kis edzőnket is beleértve, aki egyébként elképesztően ügyes, és világversenyeken indul, négyen együtt összesen nincsenek annyi idősek, mint én egyedül. És én vagyok a kezdő.
Mégis, amikor felmegyek a karikára, úgy érzem ott vagyok, ahol lennem kell, ahová sok - sok éve vágytam, fent a levegőben, szép, nőies mozdulatokat gyakorolva, szinte repülök. Hosszú út áll még előttem, nagyon kezdő vagyok ebben, ugyanakkor azt is érzem, hogy hosszú út vezetett idáig, és sok minden azért volt, hogy ide eljussak, a sok évi jóga kellett a hajlékonyságomhoz, a falmászás az izmaim megerősítéséhez, a futás kellett a kitartásomhoz, általános állóképességemhez, és ez mind együtt kell a karikához.
Valószínűleg nem leszek ebben soha komoly versenyző, ahhoz már tényleg későn kezdtem el, de nagyon nagy örömmel csinálom, boldoggá tesz, amikor egy - egy nehezebb mozdulat sikerül.
És egyszer talán majd, rengeteg gyakorlást követően lesz egy saját kis gyakorlatsorom, és egyszer talán majd lesz egy kis házi bemutató is, amelyre meghívom a családomat, barátaimat, és bemutatom nekik a gyakimat, és nagyon boldog leszek, az a kislány leszek újra, aki egyszer, réges - régen balerina szeretett volna lenni, szép ruhában, szép mozdulatokkal, lent a földön és fent a levegőben. 🩰
