06/11/2021
Örök DICSÖSÉG 1956-Nemzeti-Forradalmunk Höseinek ---az Örökké hálás Történelmi és Szömélyös megemlékezéseinkben--- az igaz Magyarság Nemzetjének a Hösi-Halottjainak, az Üldözött-Höseinknek, a Hös- Áldozatjainknak, a meggyötört Túlélö-Höseinknek, a meghurcolt és nagyon sok esetben a halálba üzött Tisztös-CsaládTagjaikkal egyetömben!......a Mi Úrunk a Magyarok Istene teremt***e meg *Öket* a Magyar-Nemzet számára --- a Magyarság-MEGMARADÁSÁÉRT áldozva fölajánlották életüket, vérüket, sorsukat 1956 Nemzedékének és az útánnuk jövöknek: ...a mai, a holnapi, a jövö Magyarságának FÖNMARADÁSÁÉRT !
Örök Tiszteletünk-Mögböcsülésünk szellemében !
*andrás(Murányi*)/Andras Muranyi/
Kettős hatalom 1956-ban
( memento mori egy igazi és Igaz munkásvezérre...Rácz Sándor )
1956 november 4-e utáni kettős hatalomban, kezdetben a kormány halogató taktikát követett : ígérgetett és fenyegetett egyidejűleg. Pesten tárgyal a Központi Munkástanács képviselőivel, míg vidéken a munkások közé lövet. / lásd Salgótarján / Végül – mikor már elég erősnek érzi magát a kádár-rezsim-, szétzúzzák a Munkástanácsot ( december 9 ) és helyreállítják a monolit hatalmukat, egyedüli törvényes kormánynak kinevezve magukat.
/ Függetlenül jogi és erkölcsi megfontolásoktól – azt a kormányt vagy kormányzó hatalmat nevezik törvényesnek, amely felségterületén tartós érvénnyel megszerzi a hatalmat, akár forradalom, vagy választások útján, akár pedig külső támogatással, mint azt Kádár t***e 1956-ban. A törvényes jelző ugyanis nem a hatalomátvétel előtti jogrendre vonatkozik, hanem azokra a jogállapotokra, amelyeket már az új kormány teremt meg. A polgári dem. kormányzat törvényessége azért problémamentesebb, mert az egy-mást követő kormányoknak nincs szük-ségük a jogrend megváltoztatására, ha mégis változtatni kell, a világ előbb- utóbb elfogadja, mint realitást, az új jogképződmény pedig a status quo része lesz, szent és sérthetetlen, ameddig újra meg nem sértik. /
1956 október 23-a és december 9-e között a magyar munkások létrehozták önálló szerveze-teiket, amelyek érdekképviseleti feladatkörüket messze meghaladva, politikai és erkölcsi hatalommá nőttek, ez idő alatt a Nagybudapesti Munkástanács a kettős hatalom rendkívüli tényezőjévé vált, s szüntelen végveszélyben dolgozott, egészen betiltásáig.
Furcsa helyzet alakult ki, egyik oldalon egy bábkormány, a szovjet szuperhatalom – szuronyai és tankjai- védőszárnyai alatt biztonságosan ujjászerveződő hatalmi apparátusaival, a másik oldalon egy szabadon választott testület, amelyet a lakosság túlnyomó többsége szívvel- lélekkel, sőt t***ekkel is támogatott.
Ezekben a hetekben a munkások Magyarországon még sohasem látott demokratikus szervezeteket épít***ek ki, a sztálinizmustól megundorodva -a legkülönfélébb, gyakran antikommunista és antimarxista ideológiával - egy önkormányzaton alapuló, pluralista szocializmust próbáltak megvalósítani.
A szocialista fogalmak talán abban a pátoszban jelentek meg, ahogy a munkások köztulajdonba akarták venni a termelőeszközöket, ahogy rendkívül finom ösztönnel választották ki vezetőiket, és ahogy ezekben az indulatoktól fűtött, radikális emberekben rendkívüli realitásérzék és felelősség munkált.
Válaszul a munkásság szerveződésére a kádár-rezsim létrehozta – megszervezte – az új karhatalmi rendszert. Ezek a pufajkás banditák a második szovjet invázió után „hősiesen” bújtak elő rejtekhelyeikről, s „zászlóbontásuk” után végigverték fél Magyarországot.
A pufajkásoknak „becézett” úgynevezett munkásőr és karhatalmi alakulatok / régi ávósok, pártfunkcionáriusok, kikopott belügyesek, lumpen elemek és egyéb banditák gyülekezete / 1956 decemberétől kezdve a Csehszlovákiából importált gumibotokkal – jellemző példája a szocialista internacionalista segítségnek - valamint a meg-szállóktól felszerelésként kapott fegyverekkel terrorizálta, verte és gyilkolta a lakosságot.
Március 15-e előtt, amikor a MUK – márciusban újra kezdjük – jelszava szinte őrjöngő dühbe kergette ezeket a „dicső” kádár-fiúkat, szinte vaktában és válogatás nélkül szedték áldozataikat. Később aztán, a „konszolidáció” után tapintatosan átcsoportosították őket a polgári élet különböző területeire, a kereskedelem vagy a kultúra szakértőivé magasztosultak.
Hétvégi házaikban vörösbor mellett nosztalgikusan idézték fel „hőskorukat”, s kedvenc indulóikat zümmögve, réveteg szemekkel emlékeztek.
Napjainkban viszont az elmúlt évekről szólva már szinte az elévülés jótékony leple mögé dugják az akkor elkövetett népellenes bűnöket.
Ha nem megyünk most bele az elévülés jogi vonatkozásaiba – hiszen a nép- és nemzetellenes cselekedetek és bűnök soha sem évülnek el – jogosan tehető fel a kérdés : létezik-e az erkölcsben, az etikában elévülés?
Ha az elkövetett bűnöket elkoptatná az idő, ha a megszokás hatályon kívül helyezhetné a felelősséget, akkor nyugodtan fátylat boríthatnánk nemzetünket ért valamennyi tragédiára, akkor nem kényszerülnének a bűnösök önvizsgálatra, és boldogan élhetnének, amíg csak meg nem halnak. Ödipusz király, mint tudjuk megölte apját, s feleségül vette saját anyját, aztán dicsőségesen uralkodott néhány évtizedig, míg a népét sújtó pestis önvizsgálatra nem kényszerit***e. A nép, mely békében és jólétben élt egyszerre belebetegedett a bűn árnyékába. Ödipusz persze még egy hősi kor fia volt, könyörtelenül lefolytatta a nyomozást önmaga ellen, s kiszabta magára az iszonyú büntetést.
Korunk bűnöző „hősei” már nem ennyire heroikusak, mindössze szépen hátra, a jótékony árnyéka húzódnak, egy időre. S békés nyugdíjasként élik életüket.
Bámulatra méltó, hogy e tetemrehívás csak évtizedek múltán következzen be, hogy egy nép, egyedeiben és összességében is, évtizedekre felfüggessze lelki ítélőszékének működését.
Úgy vélem és véljük még sok százezren, a kollektív felejtés, mely arra van hivatva, hogy betemesse a bűnt, felemészti a lélek energia tartalékait.
Ilyenkor csak némi külső ösztönzésre / pestisre, hajótörésre vagy áremelésre / van szükség ahhoz, hogy az elfojtott tudás újult erővel a napfényre kerülhessen.
Megdöbbentő, hogy a magyar nép milyen könnyen elfelejt***e a forradalom utáni szinte példátlan megtorlást.
Az a Kádár-rezsim, mely büszke volt rá, hogy véget vetett a Rákosi korszakban dívó koncepciós pereknek, mely kijelent***e, hogy Magyarországon a törvényesség honol, uralkodását koncep-ciós perek sorozatával kezdte meg.
Ma már tudjuk azt is, hogy a bíróságok éppúgy függtek a párt és a belügy utasításaitól, mint Rákosi idejében. Utasításba kapták, hogy a fontosabb vádlottakat mire ítéljék, a többiek esetében is ellátták a bíróságokat a főbb irányelvekkel.
Így történhetett meg, hogy ugyanazt a tényállást idővel átminősíthették, és ami korábban egy év büntetést „érdemelt”, később akár kötéllel is „díjazhatták”. / lásd Obersovszky ügy / Az államrezonnal és a józan ész követelményeivel ellentétben az ítéletek abban a tempóban és oly mértékben súlyosbodtak, ahogyan a Kádár-rendszer alaptámaszának, a régi funkcionárius gárdának a hatalma megszilárdult.
Fontos beszélni a forradalom vagy ellenforradalom kérdéséről is, hiszen Kádár abból a tézisből vezette le hatalmát, hogy november 4-e után forradalom söpörte el a restaurációs törekvéseket, valamint hogy most a munkások vannak és voltak hatalmon.
Elképzelhető-e, hogy egy osztály a saját hatalmát akarja megdönteni ?- hivatkozott sokszor Kádár. Természetesen elképzelhető, abban az esetben, ha a munkásokat elfelejtették értesíteni arról, hogy hatalmon vannak.- mondom én. A hatalmi harc végleges eldőlte után azonban megengedhettek volna maguknak némi nagyvonalúságot a megtorlásban.
Csakhogy az államrezonnál erőteljesebben hatott a bosszúvágy. Az ávósok és pártfunkcionáriusok egyszerűen nem tudták elfelejteni és /vagy megbocsátani, hogy tíz napig félniük kellett a néptől. A bosszúvágyon kívül a számítás is mozgatta azokat, akik az egyre súlyosbodó ítéleteket kierőszakolták.
A rendszer egyedüli támaszai és alapkövei, a régi sztálinisták vagy rákosisták el akarták vágni Kádár mögött a visszavonulás útját. Tudták, hogy Kádárt minden egyes kötél, amit a vérbíróságok kiosztottak- egyre szorosabban kötik hozzájuk. Természetesen ezzel nem akarom az Első számú Vezető felelősségét csökkenteni.
Sok mindenre kényszeríthető valaki, de arra azért mégsem, hogy nevével egy ilyen dicstelen korszakot fémjelezzen. Természetesen az is kétségtelen, hogy Kádár az általános tisztogatásban bizonyos ellenfeleitől is szívesen szabadult meg.
A személyekhez kapcsolódó spekulációknál azonban nagyobb horderejű a tény, hogy nem csak a bíróságokat, hanem az igazságszolgáltatás vezéralapelveit is alárendelték a politikai önkény diktatúrájának.
A legszembeszökőbb az az önkény, amellyel az úgynevezett bűnösöket kiválasztották. Ha az igazságnak megfelelően akartak volna eljárni, „Nagy Imre és társai” címen olyan szervezkedési pert kellett volna megrendezniük, amely az ország felnőtt lakosságának túlnyomó többségét a vádlottak padjára ülteti.
Mivel ezt természetesen nem tehették meg – bár biztosan szerették volna –szemelgettek a lehetséges potenciális vádlottak között. Gondoljuk csak meg: Budapesten több százezer ember vett részt aktívan a tüntetésekben, a Munkás-tanács sztrájkfelhívásait az egész ország munkássága követte. Fegyverek tízezrei kerültek ki az utcákra, a parasztok minden faluban kimutatták rokonszenvüket a forradalom iránt. Ilyen körülmények között a vádemelés egyes kiválasztottak ellen önmagában is jogtiprás volt.
Vagy milyen szavakat találjunk arra az eljárásra, hogy megvárták, míg a fiatalkorú gyanúsítottak elérték a 18. évüket, s csak az után ítélték el őket, sokszor halálra.
Egy másik példa a jogtiprásra. az 1963-as általános amnesztia után számos politikai elitéltet – nem egyszer már szabadulásuk után – közbűntényessé minősít***ek át, mondván fegyverrel harcoltak, tehát gyilkosságot követtek el vagy kíséreltek meg.
Az ilyen elitélteknek – többségükben munkásoknak és diákoknak, mert főként ők harcoltak fegyverrel a kézben – még súlyos éveket kellett letölteni, a magyar szociális jogrend nagyobb dicsőségére.
Ez a jogrend azonban egészében jogilag megalapozatlan volt. Ha ugyanis Nagy Imre kormánya november 4-ig törvényes volt, akkor sem őt, sem munka-társait, sem kinevezett tisztségviselőit, sem pedig a kormány által alakított Nemzetőrség tagjait nem lett volna szabad felelősségre vonni. Ha viszont kimondják, hogy a Nagy Imre kormány törvénytelen volt, akkor minden támogatóját, így magát Kádárt is felelősség terheli.
Kérdéses azonban, hogy jogosult-e néhány megánember – idegen fegyverekre támaszkodva – arra, hogy egy demokratikus kormányt törvénytelennek jelentsen ki. Kádár János pártja élén az elmúlt évtizedekben aprólékos gonddal és változékony módszerekkel próbálta kitörölni a nemzet emlékezetéből hatalomra kerülésének véres és ízléstelen körülményeit. Ha ez sikerült neki, ez a nemzet lelkiismeretének bűne, hogy elfelejtkezik Kádár helytartói életútjának – a megvetett árulótól a „haza atyjáig” – minden áldozatáról, cserébe a gazdasági és politikai reformokért, a környező szocialista országokkal szembeni látszólagos jólétért elfelejt***e a forradalom hőseit és mártírjait.
Kényszer kompromisszum volt ez melyet a Kádár-rezsim nagylelkűen ajánlott fel a megalázott és totálisan leigázott országnak, és Magyarország elfogadta ezt a kompromisszumot, elfeledve azt, hogy ez a rendszer gyalázatra és árulásra épült.
Magyarország egy olyan virágoskertté vált, melyben a virágok talaját áldozatok vére táplálta és a kerítés megszálló orosz szuronyokból épült.
Ez Kádár és társai bűne, s a mi felelősségünk is.
1988. –Aga-
