07/01/2026
🤍
Kedves emberek!
Nem én fogom elmondani nektek, mekkora ember volt Tarr Béla és miért. Nem vagyok mély ismerője a filmjeinek. Csak pár éve vettem a bátorságot, hogy megnézzem a Sátántangót, akkor egészen letaglózott és szíven ütött, ezt meg is írtam (már többször megosztottam, de megint kiteszem a beszámolót, amit írtam róla), de ettől csak még magasabb polcra került bennem, még jobban tartottam tőle.
Vitán felül ő volt a legismertebb és legelismertebb magyar a világban - amit alkotott, az az egyetemes filmtörténet mérföldköve, mert jóformán újraértelmezte, mi az, hogy film, és hogyan ábrázolható az emberi szenvedés és számkivetettség, kontinenseken, kultúrákon átívelően. Mindenki értette, miről beszélt (aki kitárta neki a szívét), pedig teljesen új nyelvet talált hozzá.
Számomra az egyik legemlékezetesebb képsor vele kapcsolatban egy öreg videofelvétel, már nem is emlékszem, hogyan láttam. Egy lepukkant konyhában üldögéltek Susan Sontaggal (nagy tisztelőjével), és cigizgetés, poharazgatás közben arról beszélgettek, mennyire nem érzik öregnek magukat. Az én szememben persze már akkor is két aggastyán voltak. És miután jól megegyeztek abban, hogy belül ők teljesen fiatalok, azt kérdezte az egyik a másiktól: te is ki szoktad írni egy papírcetlire a telefonszámokat a telefonodból? Hát persze! - mondta a másik. És ezen akkor annyit nevettem, annyira megható volt.
De talán mégis sejtem, mi volt olyan ritka és megingathatatlan Tarr Bélában: az emberi gyarlósággal való mély azonosulása. Az ahhoz való ragaszkodás, hogy az ember gyarló lény, ezért kegyelemmel kell felé fordulni. Ebből az emberségből pedig - az alkotásaiban - sosem engedett.
Hranitzky Ágnesre gondolok most, aki (vágóként és társalkotóként) az egész életét végig dolgozta és élte mellette, és aki nélkül Tarr Béla sem lehetett volna az, aki.
(Fotó: Gordon Eszter)
