08/10/2021
Harmadik lapszámunkban mutattuk be olvasóinknak Korhecz Imola művésznőt, akire gödiként mindannyian büszkék vagyunk:
– Előadóművészként nagyon hangsúlyos a versekhez való kötődése. Mi irányította ilyen irányba az érdeklődését?
– A versekhez való kötődésem egészen pici koromig nyúlik vissza, s tulajdonképpen már az anyaméhben is verseket hallgattam, ugyanis a Kazinczy-díjas édesanyám nagyon szerette az irodalmat, a költészetet. Biztos vagyok hát abban, hogy már magzatkorunkban is dúdolt nekünk. Később pedig nagyon sok mesét olvasott, és ezzel aztán rám is igen nagy hatással volt. Belém ivódott, hogy milyen fontos az irodalom, és mennyire nélkülözhetetlen része a személyiségünknek az anyanyelv. Csak anyanyelvemen lehetek igazán én – hogy egy Kosztolányi-idézettel éljek. A versek tehát már gyermekkoromban is ott voltak a családban, részben nagyapám révén is, aki az angol nyelvet szerettette meg velünk egészen kicsi korunkban. Sokat énekeltünk, verseltünk együtt, és persze ott voltak a mesék, az olvasás. Aztán én tízéves koromban tagja lettem a szabadkai Életjel Csáth Géza Művészetbaráti Körének, amelynek Horváth Emma tanárnő volt a vezetője, és onnan már egyenes út vezetett engem a versszínpadokhoz, hiszen akkor került előtérbe életemnek az a része, amely egy életre szóló szerelmet is jelent egyben, a pódiumművészet, a vers- és prózamondás, az előadóművészet.
– Ez azonban nem volt egy egyenes vonalú pályafutás, hiszen említettük már a Duna tévét is, tehát volt egy időszak az életében, amikor más médiumok kerültek előtérbe. Mi indokolta ezt a kitérőt?
– Igen, volt egy kis szünet, amikor a média irányába fordultam, ugyanis fölvettek a Színház- és Filmművészeti Egyetemre Budapesten, Horváth Ádám és Vitray Tamás osztályába, ami egy televíziós és média szakirány volt. Akkor megtapasztalhattam, hogy milyen jó is az, amikor sokfelé eljutunk a televízió képernyőjén keresztül, beleszerettem a műsorvezetésbe és -készítésbe. Egy idő után azonban jött egy nagy hiányérzet, ami érdekes módon Berlinben ért utol, ahol egy évet tölthettem el ösztöndíjjal. Valami nagyon hiányzott akkor az életemből, és rájöttem, hogy ez a színpad. Úgy éreztem, hogy mégsem hagyhatom ott azt, amit én ennyire szeretek csinálni – vagyis a versmondást, ami valamilyen szinten természetesen a színművészettel rokon, de mégis egy más műfaj. Elhatároztam tehát, hogy folytatom. Amikor visszajöttem, a Duna tévénél a Cimbora című műsornak lehettem a műsorvezetője É. Szabó Márta hívására, és itt lehetőséget kaptam arra, hogy verseket is mondjak.
– Szorosan ehhez kapcsolódik a Cimbora együttes megalapítása is, amelyikkel ma is járják az országot?
– Igen, ebből született meg aztán az ötlet, hogy hozzunk létre egy együttest. Ez lett a Cimbora, amelyik az idén már a tizenharmadik születésnapját ünnepli, hiszen 2008-ban alapítottuk. Azóta is folyamatosan játszunk, most augusztusban is – ahogy szinte egész nyáron is – több fellépésünk volt a KlasszapARTon fesztivál keretében a Cimbora Zeneliget programjain, és kimondhatatlanul hálás vagyok mindenkinek, aki segített, hogy önmagamra találhattam ebben a műfajban. A fellépéseinken nemcsak én mondok verseket, mint előadó, hanem költeményeket éneklünk, illetve zenésítünk meg, és nemcsak mi, a zenekarral – amelyben Juhász Csaba gitározik, Podhorányi Zsolt zongorázik, Schneider Szilveszter ütőhangszereken játszik, Veér Bertalan pedig a hegedül –, hanem a gyerekek is, a jelenlévők, akik ott vannak a közönségben. Nemcsak szerepelnek, de a főszereplői lesznek egy-egy ilyen koncertnek, ami közösségi élmény is egyúttal. Ugyanis nemcsak versmondásra, éneklésre, táncra, muzsikára épül a program, hanem ez egy hatalmas játék.
